Venczel
József a 20. századi Erdély nagy személyisége 1913. nov. 4-én született Csíkszeredában. Hitvalló
és tudományos élete előtt olyan kiváló emberek tisztelegtek, mint istenszolgája Márton Áron. Középiskolai tanulmányait a helyi Róm. Kat Főgimnáziumban végezte, amelynek édesapja is matematikatanára volt, akit
korán jelentkező betegsége, sclerosis multiplex vette le a lábáról. Korai nyugdíjazása miatt felesége női kalapszalont nyitott, hogy a
család rendes ellátását, és két kiskorú gyermekük József és László nevelését
biztosítsa. A szobához majd ágyhoz kötött nagy műveltségű édesapa gyermekei
oktatásában találta meg feladatát. A tanárai közül nagy hatással volt a fiatal
Venczelre a híres népzene- és néprajzkutató Domokos Pál Péter, aki tehetséges
tanítványát magával vitte néprajzi gyűjtőútjaira. Venczel József joghallgatóként
beteg édesapja vigasztalására a következőket írta, amit a Krisztus világa 2013.
októberi száma közölt először:
Apám
lelke belém költözött...
Gondolat szimbólumok
apámról apámnak 1931 József napján.
Reggel, amikor az éhes
virágok felhabzsolják a gyöngyharmatot s az élet beleásít a levegő mindenségbe
s magába szív egy kis mozgást, vért, szerelmet, érzést - Vincze Józsi kimondta.
-
Szántani megyek.
És hiába mondta Vinczéné
asszony, hogy gyenge vagy még Józsi.
Vincze Józsi ment. Pedig
alig lépett. Mint mázsás súlyokat emelte lábát, de ment, mert kicsúszott száján
a szó.
-
Szántani megyek.
Elől lépdelt a két vezér
ökör. Mint két hajó ringott végig fehérségük a kis fekete házak között. S ezek
csodálkoztak s amazok lágy bőgésükkel bizonygatták, hogy ők az élet… És most
temetni mennek.
Mert valahogy érezték, hogy a gazda nem a
régi. Hol az az élet, amelyik ugyan tudott ujjongani, amikor a tavaly a gabonát
hozták haza. Hol az a gazda, amelyik akkor olyan büszkén állt meg székelykapuja
előtt és arcában úgy átforrt az élet kiteljesüléséhez jutott mező, föld és úgy
ráborult lelkére az élet zsongása, mint székely nagy ünnep és lehetett látni,
hogy visz bizsergést a húsba; vért; életet; mint a napsugár és hideg forrás. És
hol az a gazda ki annyiszor mondá az áment a fűszálak s a gabonaszemek nagy
imádságára „hogy himbálózni, nőni, érni, teremni; élni kell…” ... és hogy
hiányzott ez most a két vezérállat lelkének.
S Vincze Józsi nagy nehezen felemelte az
ostort, gyengét rittyentett vele s a két állat rálépett a le tarlott földre.
Vincze Józsi nagyot húzott friss reggeli
levegőből, s valamit maga elé dünnyögött.
Csak a két állat tudta, hogy az nem az áment
volt.
És vad
erővel végig röpült az első barázda.
De az
új nekiindulásnál megállt. Még lépett egyet. De akkor úgy érezte, mintha egész
ég rászakadt volna. Meg se tudott mozdulni.
Lassan
felemelte rá a lábát, de az visszaesett a régi nyomba s beléje ragadt, mint a
sárba. Pedig éktelen száraz volt a föld, mint a vasárnapi pap beszéde. S a két
csizma többet meg se mozdult. Nagy elkeseredés öntötte el Vincze Józsi lelkét s
elkeseredése szóba fogant.
Nem
káromkodott, csak foga között kifeszült a szó és belehullót a barázdába, mint a
leejtett
kavics
és ott sokáig küzdött ez az elbúsulás a földszemcsékben az ujjongó élettel, a
végén is magukhoz fogatták: testvérnek.
És Vincze Józsit előrerántotta az ekeszarv s
ő is bedőlt keserűsége után a rögök közzé. És őt is magukhoz fogadták,
testvérnek.
És Vincze Józsinak olyan jól
esett beszélgetni a földdel. Úgy érezte, hogy minden kis porszem más hangon
ugyanegyet zsong: élet.
És zsongásuk még egyszer tettre lökte:
felemelkedett. Az ökrök már messze jártak, az eke félrelógva utánunk gürcölte a
barázdát.
De
visszahullót: visszahúzta a föld magához és a kis föld fiak zsongtak mindig
hangosabb szóval.
Vincze Józsi is velük zsongott. Pompás
zsongás volt: karban szállt az ég felé, hol a madarak magyarázták és örültek.
Lent félredobott föld-fiúm az ott maradt kis vadvirág csodálkozva nézett le az
új föld-rögre: az emberre s csodás illatát kiröpítve: odasuttogta millió más
testvérnek: „ Az ember alszik.”
II.
És Vincze Józsi többet nem látta a mezőt. Zsongás
haza vitte magával. De a mező: a fűszál, az érő gabonaszem: a föld-fiú messze
voltak tőle. És Vincze Józsi sokszor annyira vágyott utánunk. De tehetetlen volt. Ott
feküdt nap-nap után az eresz alatt. Csak mésziről hallotta a kerekek
nyikorgását. S akkor tudta, hogy vagy jönnek, vagy mennek. Csak messziről
hallotta az ökrök bőgését. S akkor tudta, hogy azok vágyakoznak. Csak messziről
hallotta az emberek beszédét is. S akkor tudta, hogy az ember is csak épp olyan
föld, mint a többi élet: és tudta, hogy a lélek benne csak a föld
életzsongásának csodás virága. És szent meggyőződéssel élt benne az utolsó
délelőtt zsongó föld-fia.
III.
A magány gondolatokat hozott és ő nagy-nagy
szomjjal szívta fel a kis zsongó eszméket. És úgy örült. Olykor felkacagott,
amikor senki se hallotta. És úgy búsult. Olykor fel felsírt, amikor senki se
hallotta. Csak a föld, s az élet. Egyszer aztán fiának elmondta nagy kacagásait
és nagy sírásait. S az pennát hozott és leírta a kis zsongó érzéseket.
És
milyen csodásak voltak azok.
Mint a
harmat.
Mint a
patakgyöngyöző vízszeme.
Mint a
virág illata.
Mint a
madárdal.
Mint a
fű ezer suttogása.
Mint a
gabonaszem meséje.
Mint a
föld pora.
Mint
az élet.
És milyen elsodrók voltak azok.
Mint a vihar.
Mint a
zúgó malomárok.
Mint a
fekete füst.
Mint a bika elbődülése.
Mint a letört virág fájdalma.
Mint a fű sírása.
Mint a gabonaszem keserve.
Mint az erdő jaj-búgása.
Mint a tört szárnyú madár éneke.
Mint az élet.
És a
kis megérzések mindig jöttek. Az utolsó délelőtt föld-fiának zsongása mindig
újakat hozott. Egyszer versben született:
„ Az élet a hegy,
Az élet a föld,
Szeretet az élet,
Az élet az Isten,
Hujhé, hujhé, áldassék az Isten: székely örök Isten.”
S a
kis Vincze gyerek napról napra ott szívta magába az életet roncs apja mellett.
És egyszer nagy vágyat érzett az után a föld után, mely apja szavaiban, mint a
bizsergő hús, mint lázadozó vér, mint az életadó tej, mint csodás élet jelent
meg.
És egy nap a földet ő is látta. Zsongását ő
is hallotta. Varázsát ő is érezte. Illatát ő is magába szívta.
S ujjongva szaladt haza, s mint az élet dalát
kiáltotta volna ki, odaborult apja ágyára és sírva zokogta oda neki.
- „Apám! Én is, én is írtam. A földet én is
láttam. A zsongást én is hallottam. A varázst én is éreztem. Az illatot én is
magamba szívtam. Apám! Én is, én is írtam.” Csendesen simogatta meg fia
lelkesülő arcát a remegő kezű öreg, mintha a mesét mondó virágot simogatná. S
behunyta szemét, mint ott kinn a barázdában, mert érezte, hogy most a föld, a
zsongás, a varázs, az illat, az élet jött el hozzá és intett:
- Olvasd!
S a gyerek, mint az élet imádságát, mint
saját élete himnuszát suttogta:
„ És láttam a földet,
Zsongott, mint a fűszál,
S varázsa rám száll,
S éreztem illatát,
S magamba szívtam,
S az életet hívtam,
Hívtam,
S apám lelke belém költözött”
A virág olykor csodálattal nyílik. A fűszál olykor
magasra nyújtja nyakát. A madárdalban olykor van valami meg nem értett kérdés. Mintha
mindannyian benne volnának ebben a mondatban: „apám lelke belém költözött.” Ez
a virág szava. Ez a fűszál válasza. Ez a madár dala. Ez a föld üzenete. Ez az
élet. És fiára nézett. Magához húzta. Remegő ajkát arcára nyomta.
- Kicsi fiam! Az én lelkem beléd költözött? A
föld mondta neked ezt? A virág? A madárka? Szólj kicsi fiam ki mondta neked?
S pihegve jött a válasz: - Az élet.
Vincze Józsi az öreg feldobbant: - Az élet?!
Aztán
csak pihegtek mindketten. Kint kerekek csikorogtak. Az emberek szava behallatszott.
Az ökrök vontatva sírtak. Egy volt a mondat:
„Apám lelke belém költözött!” S az öreg
Vincze kilökte a hálaadást:
- Ámen.
És boldog volt fiával
együtt. S a hét ökör az istállóban ujjongva kezdett bőgni:
- Ámen. Ámen.
Édes jó Apa! Engedje
meg, hogy ezzel a pár sorral vigasztaljam meg névnapja alkalmával és kívánjak
minden jót, szerető fia, Józsika.
Kolozsvár, 1931. III.
19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése