Károly és Imre

Borromeo Szent Károly püspökre emlékezünk november 4-én. A lombardiai Aronában született 1538-ban. Egyházi és világi jogból doktorált. IV. Piusz pápa titkára, bíboros és 1563-ban Milánó püspöke lett. Nyájának igaz pásztora volt. Többször végigjárta egyházmegyéjét. Zsinatokat tartott. Az 1567. évi pestisjárvány idején, amikor a város valamennyi vezetője elmenekült Milánóból, a helyén maradt, és ápolta a betegeket. Részben a saját javaival, részben a gazdagok adományaival segített: ruhát, élelmiszert, gyógyszert adott az embereknek. Menhelyeket állíttatott föl, a betegeket ideiglenes kórházakba gyűjtötték össze. A járvány tetőpontján zárlatot kellett elrendelni mindazoknak, akik saját házukban maradtak. Ezeknek – főleg a betegeknek és a haldoklóknak – az érsek ambuláns szolgálatot szervezett. Helytállása miatt az 1567-es járványt később „Szent Károly pestisének” nevezték el. Minden vagyonát a szegényekre költötte, a templomokban, kolostorokban és a szerzetesrendekben elburjánzott visszaéléseket felszámolta. Ez a munka felőrölte életerejét, és amikor ezt még kemény böjttel és vezekléssel tetézte, szervezete felmondta a szolgálatot. 1584. november 3-án halt meg Milánóban. Utolsó egyházmegyei zsinatán mondott beszédéből egy gondolat: „Ha az isteni szeretet valami kis szikrája már meggyulladt benned, ne kívánd, hogy az rögtön melegítsen, de ne tedd ki a szélbe sem, hanem őrizd lelkedbe zárva, nehogy lehűljön, és elveszítse melegét… Nincs semmi sem, ami olyan szükséges lenne, mint az elmélkedés, ami minden cselekedetünket megelőzi, követi és bevégzi.” 1610-ben avatták szentté.

Szent Imre hercegre (1007–1031. szept. 2.) emlékezünk november 5-én. Alig 24 éves volt, amikor elhunyt. Jellemét a hitben érett elme, a nehézségektől vissza nem riadó akaraterő és megfontolt erkölcsi belátás alakította. Minden rang és társadalmi kapcsolat fölé Jézus Krisztust helyezte, akivel barátságát az elmélkedő imádságban ápolta. A krónikaírók tanúskodnak esti elmélkedéseiről és tiszta életéről. Nevelését édesapja irányította. Hozzá intézett Intelmeiből egy morzsa: „A kegyességnek műve téged mindeneknél nagyobb boldogságra vezet.”  

Szent István őt jelölte ki utódjául. Nem volt kétséges, hogy nemcsak a főpapság és István közvetlen hívei, hanem az egész hívő magyar nép egy emberként fog fia mögé sorakozni és őt királyának elismerni. Ezért a nemzete jövőjéért annyira aggódó szent király gondosan fölkészítette fiát jövendő uralkodói feladataira. 

II. Konrád német császár Magyarország ellen támadt 1030-ban, aki Győr mellett csúfos vereséget szenvedett. A magyar sereget Imre vezette. István király békét ajánlott a császárnak, aki a szégyenletes kudarc után nem akart maga tárgyalásokba bocsátkozni, s a békekötést 13 éves fiára bízta. Henrik bajor herceg - a későbbi III. Henrik császár - 1031 tavaszán Esztergomba érkezett ,,az igazságtalanul megbántott magyar király'' megkövetésére, s a Lajta és Fischa folyó köze újra visszakerült Magyarországhoz a Morvamezővel együtt. Imre is részt vett a békekötésben atyja megbízottaként. Őt a hildesheimi évkönyvek Dux Ruisiorum néven említik (a meghódított Ausztria egy része).
1031-ben Székesfehérvárott koronázásra készült az ország. Ebben az ünnepélyes hangulatban jött a szomorú hír: Imre herceget vadászat közben egy földühödött vadkan halálra sebezte, és sebeibe 1031. szeptember 2-án belehalt. A gyászhír hatását a krónika így érzékelteti: ,,Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással...''
szentté avatása 1083. nov. 5-én történt Szent László  király uralkodása alatt.
Istenünk, ki Szent Imre herceget viruló ifjúságában magasztaltad föl szentjeid közé, kérünk add, hogy ő, aki egészen neked szentelhette magát, mindörökké segítsen minket színed előtt!