1938. június 10-én Márton Áron plébános temette el Dsida Jenőt (1907-1938) a 31 éves költőt.
1932-ben Márton Áron egyetemi lelkész köré csoportosult ifjak között ott volt Dsida Jenő is. Márton Áron ösztönzésére
1937-ben a Hitel-csoport nevében Dsida és Venczel József részt vesz a Vásárhelyi Találkozón, és nekik köszönhetően
került be a „Hitvallás” szövegében a következő tétel: „az erdélyi magyar kisebbségi élet irányítása csakis a keresztény
erkölcsi és demokratikus nemzeti követelmények szerint történhetik.” Dsida Jenő ott tapasztaltak alapján írta meg egyik leghíresebb versét a Psalmus Hungaricus-t.
A katolikus Dsida "Bolyongás a Vatikánban" című írásában beszámolt arról, hogy milyen élményt jelentett számára az, hogy eljutott Szent Péter sírjához: "a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem
fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessek
Szent Péter sírja mellett.
Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi
érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott.
Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát
zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek
látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik
másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggáavatása
alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér
el a Szent Péter templom óriási hajóiban.
Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta
Santa-n, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy léptem be, és haladtam
előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van
tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár”,
de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol” most, áhitatba
öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a
nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás,
hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt
mennybeszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt
és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére.
Erőt kértem: mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak
mosolygását. Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem: Michelangelo
művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Pietà Krisztusának
halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas
és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé,
olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.
…Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány
pillanatig behunytam a szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter
koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz sírtömbre, amelyen
Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.
Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.
Mikor kifelé indultam a templomból, és a gigászi falak árnyait szemléltem – hosszú
idő óta először –, végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam."
Forrás: http://magyarkaravan.hu/karavan/p7.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése