Ha már elég könnyet ejtettél

A Nők Lapjában (A könnyek gyöngye 58-59.o.) Alfréd atya, kamilliánus rendi szerzetes nyilatkozik, aki Csíkszentdomokoson született, Márton Áron gyulafehérvári püspök szülőhelyén. Hat hónapra jött a világra, s hamarosan kiderült, komoly baj van a mozgásfejlődésével, Little-kórt állapítottak meg nála az orvosok. Felidézte: „Egy alkalommal megszámoltam, huszonegyszer volt a lábam ágyékig gipszben. Minden századra jut egy… Ma már tudom, Isten fájdalmas érintései voltak ezek. Egy rendfenntartó székely faluban még erősen él az ószövetségi nép felfogása, hogy Isten a betegséggel a vétkest vagy annak leszármazottait bünteti. Az egyik hivatásom, hogy ezt a gondolkodást megváltoztassam. Én azt hiszem, Isten nem büntet, éppen hogy ajándékot szeretne adni. Csak tudni kell kicsomagolni. Akinek ez nem megy, az csak a fájdalmat éli át. A szüleim nagyszerűsége, hogy elfogadtak, mellém álltak, mindent időben és jót tettek.” Alfréd atya már kamaszként pap szeretett volna lenni, de nagy csalódás volt számára, amikor egy érsek közölte vele, mozgássérülten nem veszik fel a papnevelő intézetbe. „Nem sokkal később hallottam Csaba testvér mondatát, hogy Isten nem teremt selejtet… Elmentem hozzá, meggyóntam, és elkezdtem felfelé építkezni.” Családalapításra gondolt, de két év múlva találkozott egy kamilliánus atyával, és tőle megtudta, hogy náluk nem akadály, ha valaki mozgássérült. Alfréd atya huszonegy évesen lépett be a rendbe, a tavaly szeptember 1-jétől Bécse XIII. kerületében kórházlelkész, a kórházlelkészség vezetője. Az interjúban emlékeztetett rá: „Teréz anya fogalmazott úgy, hogy csak ceruza az Úr kezében, A betegség mellett én is egyre inkább azt érzem, csak közvetítek. Az erő nem az enyém, én csak átadom. Van, aki nem kéri, hogy beszéljek vele, meg is mondja, hogy nem hisz Istenben, papot sem akar látni. Olyan viszont még egy sem volt, aki arra a kérdésre, megengedi-e, hogy imádkozzam érte, nemet mondott volna. A találkozások nem egyformák és vannak kudarcok. Újra és újra meg kell tanulnom elengedni egy beteget, elfogadni, hogy csak ennyit tehettem érte, nem többet. Vannak, akik csodát várnak tőlem. Jön a tisztelendő úr, majd segít…! Szent Kamill minden betegben a szenvedő Krisztust látta, őt etette, őt ápolta mindenkiben. Ez szép gondolat… Olaszországban egy betegtől, akit fürdetni mentem, akkora pofont kaptam, hogy a földre estem. Nehéz volt könnyű egy agresszív, demens emberben Jézust látni… Ezt az embert aztán haláláig elkísértük, nem sokkal előtte visszanyerte a tudatát, és megköszönte, amit tettünk érte.” Egyszer egy fiú azt kérdezte Alfréd atyától: atya, honnan lehet azt tudni, hogy a helyemen vagyok? Ő így válaszolt: „Onnan, ha már elég könnyet ejtettél érte. Legyen az szerzetesközösség vagy a barátnőd. A könnyek gyöngye hozzátartozik az élethez.”

Magyar Kurír