A
románok több nemzedéke propaganda-történelmet tanult. Spiru Haret
közoktatási miniszter egy 1897-ben keltezett körrendeletében megköveteli
a román gyermekek hazafias nevelését. Megjegyzi: nem baj, ha túlzásba
esnek, fő, hogy a gyermekekben tudatosodjék, a román a legvitézebb és
legelőkelőbb nemzet e tájakon. 1906-ban egy konstancai iskolaigazgató a
nemzetiségi iskolák legfőbb feladatának a más nyelvű, kultúrájú,
nemzetiségű gyermekek románná asszimilálását tartja. Sokak szerint a
nemzetiségek beolvasztása ma is román nemzeti érdek.
Az elmúlt években egyre több román értelmiségi, köztük történész ismerte
fel, hogy a történelemoktatás tartalmán és szellemiségén változtatni
kell, mivel a dicső történelmi múlt hiányát mítoszokkal terhelt
történelemtanítás pótolja. A káprázatos és a valós történelem közti
ellentmondás skizofrén lelkiállapothoz, nacionalista, sőt soviniszta
gondolkodásmódhoz vezet. Egyre többen gondolják, hogy ezen változtatni
kell. Lucian Boia történész rámutat, a román nép nem jobb és nem
rosszabb, mint más népek, de alsóbbrendűségi érzés gyötri, amely átcsap
felsőbbrendűségibe. A betegesen nacionalista gondolkodás a hajdani
marginális történelemben gyökerezik. A román nép hosszú századokon
keresztül kis tartományi államocskákban és más országok, birodalmak
keretében, függőségében élt. A nagyhatalmak az önálló független román
államot csak 1878-ban ismerik el.
A dicső történelmi múlt hiányát nehéz elfogadni, ezért ma is elsöprő
többségben ragaszkodnak a kitalált történelem oktatásához. A kultúra
politikai irányítói féltékenyen őrködnek eme eszmeiség fölött. Példaként
említem Puiu Haşotti történészt és régészt, aki 2012-ben művelődési
miniszteri minőségében állíttatja le a tatár–kun eredetű Basarab
dinasztiához tartozó havaselvi vajdák származását eldöntő
DNS-vizsgálatok elvégzéséhez szükséges régészeti feltárásokat. Úgy
gondolja – ha nem is mondja –, hogy az első román vajdaság megalapítása
1330-ban a kun–tatár származású Basarab által ősiség szempontjából
mindössze 685 éves román államiságot igazol, ezért nem érdemes
foglalkozni vele. A 2500 éves dákoromán ősiség mint történeti jogforrás
hasznosabb. A latin származás elméletének kidolgozói – az Erdélyi Iskola
jeles képviselői – által megteremtett történelem mint történeti
jogforrás mindig jó szolgálatot tett. 1791-ben, 1848-ban a románok
jogköveteléseihez, 1918-ban Kelet-Magyarország (Erdély) elszakításához
szolgált történelmi érvekkel.
Trianon után az ősi földre hivatkozás a jogfosztás eszközévé vált. A
szeptember végi felmérés szerint a nacionalista szellemiségben nevelt
románok többsége a nemzeti kizárólagosság híve. A romániai lakosság 72,2
százaléka utasítja el a székelyek autonómiaigényét, egy részük
közömbös, alig fél százalékra becsülhető azok aránya, akik e kérdésben
demokratikusan gondolkodnak. Az említett felmérést összehasonlítva a
korábbiakkal megállapítható, hogy egy maréknyi román értelmiségi már el
tudja fogadni a székelyek autonómiához való jogát. Sabin Gherman, Tudor
Duică és mások törekszenek a magyarok, németek és más nemzeti
kisebbségek Erdély, illetve a román nép történetében betöltött pozitív
szerepének népszerűsítésére. Tudják, hogy az együttélés alapja Erdély
valós történetének ismerete és a kölcsönös tisztelet.
Balkáni gyökerek
A dákoromán elmélettől nagyon messze áll a történeti valóság, a románság
balkáni származása, amin semmi szégyenleni való nincsen. El kell
fogadni, hogy a románok többsége még a 12. században a
Balkán-félszigeten élt, és ott tért át az ortodox hitre. Ezért kötődnek –
a középkorban és részben a 19. század közepén is – szorosan a balkáni
főegyházakhoz. A bulgáriai románok a bizánci császár parancsára 1020-tól
vallásilag az ohridai érsekséghez tartoztak. A Szerbiában élőkről
mintegy 40 szerb adománylevél számol be. Stefan Milutin szerb király
1230 táján egyik adománylevelében leírja a „vlachok törvényét”. Az
adománylevelekből megtudhatjuk, hogy a románok jelentős tömege az
albánok szomszédságában él. Csak egy példát említek, ma is román néven
ismerik, s Durmitornak nevezik a Szarajevótól északra emelkedő 2528
méter magas hegycsúcsot.
A románok vándorlása a Balkán-félszigetről, a Dunától északra már a
második évezredfordulón megkezdődik. Nagyobb számban csak a nagy
tatárjárás (1241) után telepednek le a szétzúzott nomád kun állam
területére. A helyben maradt római katolikus kun vezetőréteg szívesen
fogadja a betelepedőket. 1227-ben alapítják a kunnak nevezett milkói
püspökséget, a szörénytornyait 1247-ben. E püspökségek hívei a kunokon
kívül még a Havaselve területén élő magyarok és szászok is. Egy bő
évszázad múlva – az egyre nagyobb számban érkező ortodoxokkal való
együttélés eredményeképp – a kunok vallást és nyelvet cserélnek. Az első
ortodox püspökséget – a Dunától északra, Havaselvén – 1359-ben
alapítják. Első püspökük a konstantinápolyi pátriárka által küldött
Hyakinthos, aki felveszi az Ungrovlachia püspöke címet. E megnevezés
állandósul, megkülönböztető jelző, hogy ne tévesszék össze a Dunától
északra, a Magyarország (Erdély) szomszédságában szervezett új Valahiát
(Havaselvét) és a thesszáliai Valahiát (Moglenet).
A románok Erdélyben
A 13. század második felében az első román közösségek lélekszáma
csekély, de fél évezredes, folyamatos migrációjuk után – a 18. század
derekán – már Erdély többségét alkotják. A román lélekszám emelkedése
nyomon követhető a településnevek vizsgálatával. Kniezsa István
kutatásai nyomán tudjuk, hogy Erdélyben az 1300-ig említett helynevek 83
százaléka magyar és 0,6 százaléka román. Az 1400-ig lejegyzett 1757
névből 1355 magyar (77 százalék) és 76 román (4,3 százalék), és kis
számban szláv, besenyő, német, török, valamint ismeretlen eredetű.
Makkai László történész szerint a románok a szlávok, a magyarok és a
németek után érkeznek Erdélybe, ezt bizonyítja a román eredetű víznevek
hiánya. Pedig vízneveink még egy kisszámú török nyelvű népesség emlékét
is őrzik: Barót, Barca, Brassó, Tatrang, Zajzon.
Az erdélyi románok első említése 1247-ből származik, amikor a magyar
királyi kancellária megemlíti az „olacus”, az „olachus” nevű
közösségeket. A történetírásban még mindig zavar uralkodik, mert a
balkáni vlachokat (románokat) összemossák a karluk-török blak néppel. Az
első román csoportok telepítését, migrációját a kun kenézek,
településvezetők szervezik. Kezdetben csak királyi birtokra
telepedhetnek, ezt bizonyítja egy 1293-ban keltezett oklevél, melyben
III. András parancsba adja, hogy gyűjtsék össze azokat a románokat, akik
magánbirtokra telepedtek, és vigyék őket a Székes folyó (Gyulafehérvár)
melletti királyi uradalomba. Nagy Lajos királyunk 1365-ben engedélyezi a
románok magánbirtokra való telepítését is. A legnagyobb román közösség
1334-ben érkezett Erdélybe. Bogdan vajda népét a kalocsai érsek
felügyelete alatt telepítik le kilenc hónapig tartó vándorlás után a
máramarosi magyar királyi birtokra.
A románok migrációja a következő századokban is töretlen. Az 1495/45-ös
törvénycikk egyértelműen kimondja, hogy Erdélybe a betelepedés „a
királyi felség s a királyság ama végvidékeit igazgató” vezetők „hívására
és biztosítékára” tervszerűen és kedvezményekkel bátorítva történik.
Egy 1567-ben keltezett magyar királyi kamarai jelentés beszámol arról,
hogy hegyvidéken élő románok „nem lekicsinylendő számú állatot
tartanak”. Az esztergomi érsek, Verancsics Antal még mindig úgy tudja,
hogy a románok „nyílt helyeken ritkán lakók, többnyire hegyekben és
erdőkben húzódnak meg állataikkal együtt”. Akárcsak az őshazában, a
Balkánon, a románok Erdélyben (is) minden száz juh után egy juhval és
egy báránnyal adóznak.
A magyar földesurak templomokat építenek a birtokaikon létesült ortodox
települések lakóinak. Az ortodox papokat a 14. század végétől kezdve
Hunyad megye Prislop apátja szenteli fel. Máramarosban a körtvélyesi
(Peri) monostorapát, míg a moldvai vajdák által alapított egyházak
számára a moldvai Suceava metropolita. Erdélyben az első ortodox
püspökséget Gyulafehérvár székhellyel 1574-ben alapítják. Báthori István
erdélyi fejedelem a Tordán tartott októberi országgyűlésen ismerteti el
a görögkeletiek püspökválasztási jogát. A püspökszentelésre Havaselvén
és Szerbiában kerül sor. A független erdélyi ortodox egyházat 1864-ben
Nagyszeben székhellyel hozzák létre, ekkor alakul meg a karlócai szerb
érsekségtől független erdélyi érsekség.
Jancsó Benedek, Szabó István becslései és egy 1712–13-ból származó
kormányhatósági felmérés szerint a románok ekkortájt Erdély népességének
egyharmadát alkotják. Lélekszámuk 1740 és 1760 között ugrásszerűen
megnő, megduplázódik, a románság Erdélyország legnagyobb lélekszámú népe
lesz. Ez azzal magyarázható, hogy a két román vajdaságból a kegyetlen
fanarióta elnyomás miatt fokozódik a bevándorlás. A ragályos betegségek
és a háborús dúlások nagyobb mértékben pusztítják a síkvidéki
magyarságot. A ragályos betegségek méreteire példaként: Háromszéken az
1717 és 1719 között dühöngő szárazság, éhínség és pestis miatt a
lakosság fele elpusztul.
Ki volt itt hamarabb?
Megállapítható,
hogy Erdély a magyar és a román nép közös tulajdona. A magyarok a
történeti, a románok az etnikai jogra hivatkozva formálhatnak igényt a
Móricz Zsigmond által Tündérkertnek nevezett hazára. Ha pártatlanul
formálunk véleményt, egyértelmű, hogy külön-külön egyik nép sem
birtokolhatja úgy, hogy a másikat elnyomja. Jelenleg a román
nacionalisták, kisajátítva Erdély történelmét – az imaginárius
őstörténetre, valamint a magyarok évezredes elnyomására hivatkozva –
jogosnak tartják a magyarság elnyomását és törvénytelennek a magyarok
jogos követeléseit.
Erdély két népének egyenlőséget csak alaposan átgondolt törvényekkel,
közösségi jogokkal – helyi, kulturális és területi autonómiák révén –
lehet biztosítani. Október elején a székelyföldi román civil szervezetek
marosfői gyűlésén Mircea Duşa védelmi miniszter kijelenti, hogy
Romániában nincs helye az autonómiának. A szélsőséges nacionalisták
attól tartanak, hogy politikai következményei lehetnek, ha elismerik,
hogy Erdélyt a magyarok jóval korábban lakták, mint a románok.
Lucian Boia professzor például úgy gondolja, hogy fölösleges a történeti
jogkeresés. „Mi történnék – teszi fel a kérdést –, ha megtudnók, hogy a
románok a szlávok után jöttek ide?” Válasza: semmi nem történnék, mert
az erőszakos határmódosítás könnyen talál történelmi ürügyet. A
nemzetközileg elfogadott államhatárok védelme nem a történelemoktatás
feladata. Utódainknak nyugodtan el lehet mondani az igazat.
A szerző utolsó írása
Kádár Gyula
Háromszék
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése