A Közel-Kelet átrendeződése, Oroszország szíriai fellépésével előállt
új helyzet, illetve ennek a világrend átalakulására gyakorolt hatása áll
a Valdaj Klub 12. plenáris összejövetelének középpontjában. Moszkva
aktivizálódásának motivációjáról, a célokról, a kockázatokról, Vlagyimir
Putyin európai népszerűségének növekedéséről és a lehetséges
forgatókönyvekről beszélgettünk Szocsiban a klub tagjával, Alekszej
Muhin politológussal, a moszkvai Politikai Információs Központ
vezetőjével.
– Oroszország új lapot nyitott az ötödik éve tartó szíriai válság
történetében. E megnövekedett aktivitással, a katonai fellépéssel mit
lehet reálisan elérni?
– Mindenekelőtt a terrorizmus előretörésének megállítását még az orosz
határoktól távol, az Iszlám Állam megtörését. Ez a hivatalosan is
deklarált, nemzetbiztonsági érdekeket követő cél. Ezzel összefüggésben,
de a régióbeli orosz befolyás megőrzése miatt is áll ki Moszkva Bassár
el-Aszad mellett. Magáért a szíriai elnökért Oroszország nem küldött
volna bombázókat Latakiába, ugyanakkor a törvényes hatalom megvédése a
Kreml szemében elvi jelentőségű. A NATO, élén az Egyesült Államokkal
ugyanis az elmúlt években Szaddám Huszeintől Moammer Kadhafiig sorra
buktatta meg a legitim vezetőket. Aszad legitimációját sem lehet
megkérdőjelezni, így Moszkva a nemzetközi jogot, a törvényességet is
védi Szíriában.
– Ennek ellenére elképzelhető, hogy idővel Bassár el-Aszad sorsa is alku tárgya lehet?
– Nem, ezt kizártnak tartom.
– Miért, hiszen jó egy éve a Kreml egyszer már belement volna a
szíriai elnök félreállításába, fel is ajánlotta közbenjárását, Amerika
azonban úgy gondolta, egyedül is megoldja ezt a helyzetet.
– Ez jelenleg elképzelhetetlen. Oroszország egy ilyen lépést nem
engedhet meg magának, hiszen ezzel elveszíteni a szövetségesei bizalmát.
– Ez logikus, ám Moszkva az utóbbi időben sokszor mintha másolná az
amerikai módszereket. Míg korábban jó két évtizeden át kínosan ügyelt
arra, hogy ne kerüljön konfliktusba a Nyugattal, addig most feladva ezt
az óvatosságot, hogy úgy mondjam, szabadabban értelmezi a nemzetközi
jogot, s akár konfliktusokon keresztül is megpróbálja elérni érdekeinek
tiszteletben tartását. E stratégiaváltás során nem egyszer éppen a saját
eszközeivel hozza lépéskényszerbe Washingtont.
– Ez azért nem egészen így van. A szíriai katonai beavatkozást például
jogi értelemben kétoldalú szerződések alapozzák meg, míg az Amerika
vezette nemzetközi koalíció minden törvényes felhatalmazás, a
megválasztott hatalom engedélye nélkül bombázza már egy éve Szíriát. De
mondhatnám a Krím esetét is, ahol a népszavazásra, az önrendelkezés
jogára alapult az elcsatolás.
– Ez formálisan tényleg így van, a konfrontációt is vállaló
külpolitikai stratégia azonban elvitathatatlan. De térjünk vissza a
konkrét történésekhez. Amikor a szíriai fellépés lehetséges céljairól
beszélünk, akkor eredményként már most elkönyvelhető, hogy Oroszország
az elszigeteltségből a szíriai ajtón keresztül visszatért a nemzetközi
porondra.
– Azért hadd jegyezzem meg, hogy Oroszország soha nem lépett le erről a színpadról.
– Hát, több-kevesebb sikerrel, de csak megpróbálta a Nyugat elszigetelni Oroszországot. Nem gondolja?
– Szerette volna, a vágyakat azonban ne keverjük a valósággal! Az
Egyesült Államok álmodozik Oroszország elszigeteléséről, ám mint látjuk,
ez nem sikerül.
– Akkor másképp teszem fel a kérdést. Azzal, hogy Moszkva a szíriai
rendezésben zsákutcába jutott Európa és az Egyesült Államok segítségére
siet, visszaszerezheti az ukrán válság során vele szemben megrendült
bizalmat?
– Mindenekelőtt szögezzük le, hogy nem az egyes társadalmak, hanem
bizonyos országok politikai vezetői vesztek össze Oroszországgal. Annak
ellenére, hogy az európai és amerikai média mindent megtett annak
érdekében, hogy megdolgozza az európai és amerikai társadalmat és ez az
elhidegülés visszafordíthatatlan legyen. S hogy ez mennyire nem
sikerült, azt mutatja Vlagyimir Putyin egyre növekvő nemzetközi, főként
európai népszerűsége. Ez a növekvő szimpátia nem utolsósorban annak
köszönhető, hogy mint a szíriai török és amerikai fellépés is
bizonyítja, lassan Oroszország az egyetlen hatalom, amelynek még számít
valamit a nemzetközi jog.
– Ha a népszerűség kétségkívül látványos növekedésének okait
boncolgatjuk, akkor le kell szögezni, bizony, sokaknak tetszik, hogy
valaki végre megálljt mond Amerikának. Oroszország kínos helyzetbe hozta
a Közel-Keleten idáig szabadon randalírozó Egyesült Államokat, amely
most kénytelen igazodni a Kreml lépéseihez. Erős megfogalmazás, ha azt
mondom, hogy e váratlan, senkitől engedélyt nem kérő fellépéssel Moszkva
a szíriai játszma jelen szakaszában lejátszotta a pályáról Washingtont?
– Erről még korai beszélni, nem szaladnék ennyire előre. Egyelőre nem
állapítható meg, hogy mennyire érvényesül majd Moszkva akarata. Ehhez
mindenképp meg kell várni az első szakasz, a katonai hadműveletek
lezárulását, amelyek nagy eséllyel kiterjednek Irakra, de akár még
Líbiára is.
– Akkor egyetért azzal, hogy Oroszország kockázatos játékba kezdett? Mi jelenti a legnagyobb veszélyt?
– Az, ha Oroszország sokat hibázik, s ezt kihasználják az ellenfelei.
– Eleve komoly kockázatot rejt magában, ha az Iszlám Állam ellen
harcoló két, orosz illetve amerikai vezetésű nemzetközi koalíció
képtelen összefogni, s bár közvetetten, de a front két oldalán áll…
– Sajnos a puhatolózások ellenére az összefogásra egyelőre több okból kifolyólag sem látok komoly esélyt.
– Említette Líbiát. A napokban az orosz külügyi tárca közleményben
figyelmeztetett arra, hogy Moszkva nem engedi meg a líbiai forgatókönyv
megismétlődését. Ez a mondat csak aláhúzza, amit egyértelműen érzek,
történetesen azt, hogy Vlagyimir Putyint komolyan megrázta Kadhafi
megbuktatása és megölése, s talán még inkább az, hogy a líbiai
hadműveletekhez jóhiszeműen Moszkva is zöld utat adott. A jelenlegi
határozott orosz fellépést ez csalódottsággal vegyes
lelkiismeret-furdalás is motiválhatja, nem gondolja?
– Én is úgy érzem, hogy mélyen megérintette Putyint Kadhafi
félreállításának módja, s ez is inspirálja a mostani lépéseket. Ehhez
még hozzátenném, hogy Aszad Moszkva szemében egyáltalán nem az a véres
kezű hóhér, miként Washington látja és láttatja.
– Az orosz vadászgépek megjelenése Szíria felett színvallásra
késztet mindenkit. Egyre inkább egyértelművé válik, ki kivel van? Hogy
látja, Törökország most hol áll? Végképp összeveszhet Oroszországgal?
– Sajnos Ankara felelőssége elvitathatatlan az Iszlám Állam
megerősödésében. Törökországon keresztül jutnak el az Abu Bakr
al-Bagdadi terroristái által ellenőrzött területre a világ minden
tájáról az önkéntesek, alapvetően itt jut ki a feketepiacra a
dzsihadisták anyagi bázisát megalapozó olaj és a műkincsek is. Emellett a
törökök még az Iszlám Állam ellen szárazföldön harcoló kurdokat is
bombázzák. De említhetném Szaúd-Arábia, Katar és természetesen az
Egyesült Államok felelősségét is. Ezek az erők számára az Iszlám Állam
hasznos kártevő, hiszen rajta keresztül növelhetik befolyásukat a
régióban, s akkor még nem beszéltünk a gazdasági előnyökről. Ezt a
kettős játékot keresztezi most az orosz fellépés, amely mögött
felsorakozik a törvényes szír hadsereg mellett Irán és Egyiptom is.
– Nem tart attól, hogy Oroszország beszorul egy a síiták és a
szunniták közötti vallási alapú szembenállásba? Ennek jele, hogy néhány
szaúdi hitszónok már dzsihádot is hirdetett Moszkva ellen.
– Először is ez nem hivatalos dzsihád, s ne felejtsük el azt sem, hogy
Oroszországban szunnita muszlimok élnek, méghozzá összességében többen,
mint Szaúd-Arábiában. Nem gondolnám tehát, hogy Oroszország belesodródna
vagy beszorulna a szíriai konfliktusba. Ami most történik, azt inkább
sebészi beavatkozásnak nevezném. Ami pedig a síita-szunnita vallási
szembenállást illeti, azt e konfliktusban sokan csak felhasználják a
pozícióik erősítése érdekében, például azért, hogy eltakarítsák Aszadot a
katari olaj európai exportjának útjából.
– S hogyan tovább? Szét lehet verni az Iszlám Államot?
– Sok függ attól, hogyan reagálnak a törökök és az amerikaiak az orosz
fellépésre, a bombázások hatékonyságára. Kérdés az is, milyen valós erőt
képvisel Aszad hadserege, az elnök betartja-e ígéretét, s tárgyalni fog
a mérsékelt ellenzékkel a válság politikai megoldásáról. A jövőt tehát
három-négy hónap múlva lehet talán majd tisztábban látni, nem előbb.
Stier Gábor
mno.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése