Apostolság, érdemzerzés

Jézus nyilvános életének kezdete óta kiválasztott embereket, hogy mintegy követeként megsokszorozzák jelenlétét és terjesszék üzenetét. A négy elsőtanítványt meghívta, hogy legyenek emberhalászok; kiválasztott tizenkettőt, hogy vele legyenek és akárcsak ő, hirdessék az evangéliumot és kiüzzék a démonokat. Elküldte őket kettessével, hatalmad adva nekik a tisztátalan lelkek felett is azzal a küldetéssel, hogy az ő nevében, az ő tekintélyével beszéljenek. (Mk 6,7-13) Az újszövetségben az „apostol” címet az a tizenkét tanítvány kapta, akiket Jézus egyházának megalapításához kiválasztott. Később Pál, a nemzetek elsődleges apostola mellett, régi szóhasználat szerint Barnabás, Szilvánusz és Timóteus szintén apostoli címzésben részesült. 

Az 'apostolos' főnév tartalmát kifejezi az ige, amelyből származik: 'apostello' – küldeni. Az ószövetség ismeri a követküldés szokását; a követeket éppen olyan tiszteletben kell tartani, mint küldőjüket, a királyt. A próféták is ugyanilyen fajta küldetést teljesítenek, bár sohasem hívják őket apostoloknak. Őket Isten küldi népe tanítására. (Ám 7,12-15) Legtöbbször függetlenségükre, de nincstelenségükre is hivatkoznak, mégis teljesítik kötelességüket. 

Ámosz az első klasszikus próféta, aki jövendőléseit elsőként hagyta az utókorra –, az Északi királyság legfőbb szentélyében, Bételben predikál. Isten ítéletét hirdeti, a társadalmi igazságtalnságot ostorozza, a legsúlyosabb bűnnek a felebarát gondjaitól való elfordulást mondta, melyet a királyi szentélyben elkövetnek. Szavai süket fülekre találtak, mert a szentély papja, Amacja megvetéssel elutasítja. Erre Ámosz senkinek mondja magát, akinek tevékenysége Isten döntésén nyugszik. „Azt mondta nekem az Úr: Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!” 

Jézus hasonló módon sorra járta Galilea falvait és városait, és tanított. Igehirdetői és gyógyító tevékenységét megosztja apostolaival és misszióba küldi. Szolgálatra vonatkozó intézkedésekkel látja el: az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot, ami az üdvösség felé való zarádoklás jele. A befogadással és elutasítással kapcsolatos mondások azt hangsúlyozzák, hogy mindent rendeljenek alá az evangélium hirdetésének. Ahhoz, hogy mindenkit megszólítsanak, törekedjenek egyszerűségre és ne keressék a kényelmet. 

Az örömhír közlése nem tűr halasztást, mert a földi élet már át van itatva Jézus kegyelmével. Isten kiválasztott minket Krisztusban már a világ teremtése előtt. (Ef 1,3-14)  Isten gyermeke lettünk, részesültünk a feltámadt Krisztus életében és benne kaptuk a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hallottuk az üdvösség evangéliumát és hittünk benne. A kegyelemmel magunkban hordozzuk az örök életet, de a régi embert is, azért állandó küzdelemmel kell tanúságot tennünk a hitről, reményről és szeretetről. A földi élet tehát a hit és érdemszerzés időszaka.

 

„Krisztusban, mint Főben egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.” Ef 1,10.