Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 2.

Egyetlen katolikusnak sem kötelező hinnie a magán-látomásokban, azt azonban kár lenne tagadni, hogy az egyházban számtalan magánszemély által átélt jelenés volt és van. Szent Ferenc óta például a stigmatizációnak több mint háromszáz bizonyított esete ismert az irodalomban. Egyházunkban sok minden egyéni látomásokra vezethető vissza: az úrnapi körmenet, a Jézus Szíve ünnepe, a rózsafüzér, Lourdes stb. Ezt nem kell szégyellnünk. Vajon napjainkban Isten nem ajándékozhat meg embereket karizmatikus adottságokkal, amelyekről Szent Pál részletesen szól? A II. Vatikáni Zsinat így ír ezekről az adottságokról: „E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerően követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tőlük remélni; hanem valódiságuk és célszerű fölhasználásuk megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tessz 5,12.19--21)” (LG 12.). Alfons Matt plébános ezt írja jelentésében: „Amit Maria Simma megtudott a Szenvedő Lelkektől korunkra, annak nyomorúságára, veszélyeire és ezek gyógyítására vonatkozóan, és amit a legsúlyosabb szenvedések óráiban megvilágosodására és vigaszára meglátott, teljes összhangban áll azokkal a tanításokkal, amelyek Isten irgalmasságáról és igazságosságáról, illetve a tisztítótűzről szólnak, valamint összhangban állnak az egyházi felsőbbség ismereteivel és tapasztalataival is”. Miért hát ez az érzékenység, mikor pedig a Szenvedő Lelkekre vonatkozó látomások nem számítanak új jelenségnek az egyházban? Még Bosco Szent Jánosnak is volt jelenése egy meghalt barátjáról, amely jelenést húsz szemináriumi társa látta vele együtt, és amely mindegyikükre félelmet keltő, kitörölhetetlen hatással volt. A híres Alacoque Szent Margit Mária is leírta egy elhunyt bencés szerzetesről szóló látomását életrajzában (1920-as kiadás, 98. oldal). Hogy az elhunytak lelkei meg tudnak jelenni élőknek, az Újszövetség tanúsítja: a Mt 27,52-54-ben arról olvashatunk, hogy Krisztus feltámadása után hogyan jelentek meg holtak lelkei sok ember előtt. A kulcsfigura – A feldkirchi püspöki helynökség egyik dokumentumában ez áll Alfons Mattról: „A plébános egy feddhetetlen, példás életű pap, akitől távol áll bármiféle egzaltáltság. 77 éves, tiszteletre méltó, idős szolgája az egyháznak”. Kifejezetten személyes véleményem a következő: Miért nem hisznek Alfons Matt plébánosnak, aki pedig feddhetetlen és példás életű pap, és Simma esetében mindenképpen ő a fő tanú és a kulcsfigura? Ha feltételezzük, hogy Maria Simma nem hiteles, akkor Alfons Matt egy csalónak esett áldozatul, és hosszú évtizedek tapasztalatai ellenére sem rendelkezik a szellemek megkülönböztetésének a képességével. Ebben az esetben is feddhetetlen és példás életű pap lenne? Senki sem várja el, hogy a feldkirchi püspök Maria Simmát még életében nyilvánosan elismerje; ez ellentmondana annak az egyházi gyakorlatnak, amely azokban az esetekben, ahol nem nyilvánvaló csalásról van szó, Gamáliel tanácsát követve jár el (ApCsel 5,34-40). Maria Simma alázata és szegénysége számunkra a hitelességének a legfőbb garanciája; ha büszke és beképzelt lenne, a kisujjunkat sem mozdítottuk volna meg érte. De éppen itt következik a bosszúság: Már a zsidókat is bosszantotta, hogy Jézus egyszerű, tudatlan halászokkal, vámszedőkkel és bűnösökkel érintkezett. Sok modern katolikus olyan felvilágosultnak képzeli magát, hogy képtelen felfogni: hogy lehet az, hogy Isten anyja Lourdes-ban és Fatimában egyszerű pásztorgyerekeknek jelent meg? Sokan még Fatimát is tagadják a napcsoda ellenére is, amely pedig hetvenezer ember előtt következett be 1917-ben, és amelyről az egész világsajtó beszámolt. … folytatjuk …