2013. 08. 16.

A magyar család gyökerei


Eleink elmélkedő emberek voltak. Erről tanúskodnak a 9. és a 10. századi arab és görög utazók feljegyezései, továbbá szavaink, házi- és telekrendszerünk, családi szokásaink és a székely kapuk. Mindezek eleink felfogását őrzik a nagy világról (makrokozmosz) és a családról (mikrokozmosz). Az élő világ a mennyből, az égből és a földből állt. Olyan e kép, mint egy piramis, melynek csúcsán a menny lakója – az ég és föld Ura – az egy Isten van, akit imádtak és akinek áldoztak. A világkép középső részén van az az ég, két nagy világító testtel, a nappal és a holddal meg apró csillagokkal, melyeket tiszteltek, mivel a föld növényeit, állatait és az embereket szolgálják. Áldottnak mondták a napot és szépnek (babbának) a holdat, de nem imádták. A földi világhoz tartoztak a növények, állatok és az emberek. Az ember útja pedig a földi világból indult és célja volt a menny.
 A család őseink mikrovilága volt, amelynek csúcsán az egy Isten, a menny lakója állott. Ő a szeretet szálaival kötötte össze a férfi és a nő életét. Ekkor ők új állapotba mentek át, a földi világból az égi rendbe léptek a családalapítással (A házasságok az égben köttetnek! - mondásunk.) Ettől kezdve az új család egén úgy tündökölnek, mint a nap s a hold az égen. A férfi úgy jár-kel a családjáért, mint a nap reggeltől estig. Ezért a férfi szimbóluma a nap volt. A feleség úgy gondozza kis világát, családját, mint a fényes hold az udvarát. Az asszony jelképe a hold lett, amely ki-kitelik (áldottá válik) és a szüléssel megújul, mint a hold. A férj és a feleség így teljesítik hivatásukat az Isteni rendben és szolgálják az életet: gyermekeknek adnak életet és őket nevelik, a megélhetés végett állatokat tartanak és a földet megművelik. Így a tisztességben leélt élet jutalma átmenet lesz majd a mennybe (Istenországába). 

Annyira tiszta volt eleink egyistenhite és a családról vallott felfogása, hogy Luitprand cremonai püspök, diplomata, történetíró a 10. század közepén azt írta a magyarokról, hogy „a magyarok majdnem keresztények.”
Az első magyar szentcsalád szent István és Gizella eljegyzését 996-ban tartották a Scheyern-i bencés apátságban, az esküvőt Esztergomban. Mindkét szertartást Szent Adalbert végezte. 
A korabeli rituálék közül ránk maradt a regensburgi esketési könyv (10. század), amelynek szertartása a házasság kegyelmi hatását a gyűrűk megáldásával és felhúzásával emelte ki. 
A megáldott gyűrűk átadásakor végzett cselekedet és kérő ima szintén egy hármas tagoltságot fejezett ki: az egy Istent, a két szívet és a három isteni erényt. Az eskető pap a következőt mondta és tette: az egy Isten (ekkor a gyűrűvel megérintette a hüvelykujjat) fűzze össze a két szívet (ekkor megérintette a második, azaz mutató ujjat): hit, remény és szeretetben (a három isteni erény mondásakor érintette a harmadik, vagyis a középső ujjat). Ennek megpecsételését jelentette, mikor a gyűrűt felhúzta a negyedik ujjra. Így lett a negyedik ujj a gyűrűsujj. A legkisebb közösség élete az Isten színe előtt kötött szentségi házassággal kezdődött. Jó családként élve számíthattak arra, hogy a tisztességben leélt földi élet után a mennybe, Istenhez fognak jutni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése