Hol van az igazi arc?

Amikor egy virágot vagy növényt megcsodálunk úgy érezzük, hogy a valóságot látjuk, mert azt mutatják, amik és nem mást. A kis állatoknál is valami hasonlót érzünk. A nagyobbaknál már óvatosak vagyunk, mivel nem ismerjük eléggé belső törvényüket. Pofájukról biztosat nem tudunk leolvasni. Hát az emberekkel hogyan állunk? Mindenki az igazi arcát mutatja-e? Netán elfogadjuk Shakespeare, Ahogy tetszik című vígjátékában Jacques mondását: „Színház az egész világ!” Ő nem a színházcsinálókra értette, hanem akik naponta álarcot hordanak. Az álarcnak két olyan oldala van, amelynek senki nem örül. 

Az egyik oldalon a hencegők, fölényeskedők, beképzeltek, rátartiak, míg a másik oldalon a talpnyalók, simulók, lapulók, bábok találhatók. Mindezek taszítóak számunkra, mert mi az igazi arcot szeretnénk látni. Milyen az ember igazi arca? Erről az ószövetségi bölcs így beszél: „Fiam, alázattal vidd végbe tetteidet, és jobban szeretnek majd, mintha adakoznál.” Mindkét buzdítással: az alázatosságról és az alamizsnálkodásról szóló igével nehezen tudunk mit kezdeni, mert korunkban negatív értelmet nyert. Mégis egyetlen összetételben megmaradt dicsérő értelműnek az alázat szó: a tudomány és a tudósok alázata. Kifejezi először is a valósághoz való ragaszkodást, alkalmazkodást, másodszor az illető szerénységet, s végül a szolgálni akarást. 

Alázatos az a tudós, aki nem elméletekhez ragaszkodik, hanem az igazságot keresi, a valóságot akarja megragadni, és szívesen tanul másoktól, elismeri mások felfedezését, meglátásait. Alázatos az a tudós, aki a tudományt tekinti magánál nagyobbnak, aki szolgálni akarja a világot, a haladást, az emberiséget. Az alázatos a világban Isten ajándékát látja és megbecsüli. Az alázat azt jelenti, hogy elismerjük Isten nagyságát és meglátjuk a magunk kicsinységét, továbbá Isten kegyelmére szorulunk és megbecsüljük embertársainkat, mint Isten gyermekét. Az alázat által harmonikus viszony alakul ki Istennel, az emberekkel és a természettel. Az igazi arc, az alázatos arc megszerzi az embertársak megbecsülését és Isten szeretetét (Sir 3,19-21. 30-31). 

Számunkra ilyen arc az alázatos Jézusé (Zsid 12, 18-19. 22-24a). Az alázat, a tudatos szerénység a kevélység ellenszere. Most még nyárias az idő. Itt 25 Celsius-fok körüli meleg van. De 12000 méter magasan a repülőgépek mínusz 60 fok körüli hidegben szállnak. Mi itt jól érezzük magunkat, de fönt a magasban megfagynánk. Így vagyunk az alázatossággal és a kevélységgel is. Ha teremtményi voltunkat átérezzük, az alázatosság megszerzi az embertársak szeretetét, életünket családiassá és boldoggá teszi. A kevélység pedig kiüresít, eltávolít, hideggé tesz. Jézus egy baráti összejövetelt használta fel arra, hogy tanítást adjon az Isten országáról. Fejre állította nemcsak a vendéghívást, hanem az egész divatos gondolkodásmódot, helyébe a szolgáló szeretetet tette (Lk 14, 1.7-14). Ő segít kialakítani igazi arcunkat, csak maradjunk vendégei.

„Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem...” (Mt 11,29).