Szeptember
29-én, vasárnap délelőtt fél 10-kor kezdődött a Szent Péter téren az a
szentmise, amellyel Ferenc pápa a Hit évében lezárta a világ minden
részéről érkezett hitoktatók nemzetközi találkozóját. Homíliájának
középpontjában Isten emlékezete állt. A szertartáson több mint 100 ezren
vettek részt, megtöltve a Szent Péter teret és a környező utcákat.
1.
„Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak,
…(akik) Elefántcsontágyakban lustálkodnak” (vö. Ám 6,1.4) – idézett a
pápa Ámos könyvéből, a szentmise első olvasmányából. Jaj, azoknak, akik
csak esznek, isznak, énekelnek, szórakoznak és nem törődnek mások
problémáival.
Ámos próféta kemény szavai bennünket is óva
intenek a veszélytől, amely mindnyájunkra leselkedik. Mit ítél el
szavaival Istennek ez a hírnöke, mit állít kortársai elé és egyben elénk
is, ma? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Annak a veszélyét, hogy
életünkben és szívünkben túlságosan elkényelmesedünk, saját jólétünket
helyezzük a középpontba. Ez volt az evangéliumi dúsgazdag ember
tapasztalata is (Lk 16,19-31): luxusruhákba öltözött és minden nap dúsan
lakmározott; ez volt számára a fontos.
És a szegény ember
ajtaja előtt, akinek nem volt mit ennie? Az nem rá tartozott, nem
érdekelte. Ha a dolgok, a pénz, a nagyvilági élet áll központi helyen
életünkben, akkor azok birtokává válunk, elveszítjük emberi
önazonosságunkat: figyeljétek meg jól, az evangéliumi dúsgazdag embernek
nincs neve, egyszerűen csak egy „gazdag”. Arcát azok a dolgok alkotják,
amelyeket birtokol, mással nem rendelkezik – mondta homíliájában Ferenc
pápa.
Tegyük fel a kérdést, hogy hogyan történhet meg mindez? Az
emberek és talán mi is, miért esünk áldozatul annak a kísértésnek, hogy
bezárkózzunk önmagunkba, hogy biztonságunkat a dolgokba helyezzük,
amelyek végül elrabolják emberi arcunkat? Ez akkor történik, amikor
elveszítjük Isten emlékezetét. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a
Sionon” – mondja a próféta. Ha hiányzik Isten emlékezete, akkor minden
ellaposodik: én, vagyis a saját jólétem kerül a középpontba. Az élet, a
világ, a többi ember elveszítik tartalmukat, többé már nem jelentenek
semmit, minden egyetlen dimenzióra, a birtoklásra korlátozódik.
Ha
elveszítjük Isten emlékezetét, mi is elveszítjük lényegi tartalmunkat,
kiüresedünk és elveszítjük arcunkat, mint az evangéliumi dúsgazdag
ember. Aki a semmi után szalad, az saját maga is semmivé válik – mondja
egy másik nagy próféta, Jeremiás (vö. Jer 2,5). (Üres semmiségnek
szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek). Mi Isten, nem pedig
dolgok és bálványok képére és hasonlatosságára lettünk teremtve! –
hangsúlyozta Ferenc pápa.
2. A Szentatya ezután feltette a
kérdést a hitoktatóknak: ki a katekéta? Az, aki megőrzi és táplálja
Isten emlékezetét; megőrzi saját magában és fel tudja ébreszteni
másokban. Ez nagyon szép dolog: Istenre emlékezni, mint ahogy Szűz Mária
tette. Nem gondolt a nagy megtiszteltetésre, hírnévre, gazdagságra, nem
zárkózott be önmagába, amikor Isten csodálatos dolgokat művelt
életében. Éppen ellenkezőleg, miután befogadta az Angyali Üdvözletet és
megfogant méhében Isten Fia, mit tesz?
Elindul idős rokonához,
Erzsébethez, aki szintén gyermeket vár, hogy segítsen neki: a vele való
találkozásban az első cselekedete, hogy Isten művére, Isten életében,
népe történelmében, a mi történelmünkben megmutatkozó hűségére
emlékezzen: „Magasztalja lelkem az Urat …hiszen tekintetre méltatta
alázatos szolgáló leányát …irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről
nemzedékre” (vö. Lk 1,46.48.50). Mária emlékezik Istenre.
Máriának
ebben a himnuszában benne van személyes történelmének, Isten vele való
történetének emlékezete, saját hittapasztalata. És ez így van
mindannyiunk, minden keresztény számára: a hit tartalmazza Isten velünk
való történetének emlékezetét, az Istennel való találkozás emlékezetét.
Isten, aki mindig elsőként lép, teremt és üdvözít, átalakít bennünket; a
hit Szavának emlékezetét, amely felmelegíti szívünket, üdvözítő
cselekedeteinek emlékezetét, amelyekkel életet ad, megtisztít, gondoz,
táplál bennünket. A katekéta éppen az a keresztény, aki ezt az
emlékezetet a hithirdetés szolgálatába állítja; nem azért, hogy
önmagáról beszéljen, hanem hogy Istenről, szeretetéről, hűségéről
szóljon.
Szent Pál mindenekelőtt egy dolgot tanácsol
tanítványának és munkatársának, Timóteusnak: emlékezz Jézus Krisztusra,
aki feltámadt a halottak közül, akit hirdetek, és akiért szenvedek (vö. 2
Tm 2,8-9). Az apostol mondhatja ezt, mert ő elsőként emlékezett
Krisztusra, aki akkor hívta meg követésére, amikor üldözte a
keresztényeket: megérintette és kegyelmével átalakította őt.
A
katekéta tehát olyan keresztény, aki magában hordozza Isten emlékezetét,
hagyja, hogy Isten emlékezete vezesse egész életén át és ezt az
emlékezetet mások szívében is fel tudja ébreszteni. Mindez nagy
elkötelezettséget kíván! Az egész életet elkötelezi! Maga a katekizmus
sem más, mint Isten emlékezete, a történelemben végrehajtott tetteinek
emlékezete. Annak az emlékezete, hogy Krisztusban közel jött hozzánk,
jelen van Szavában, a szentségekben, egyházában, szeretetében. Kedves
katekéták, felteszem a kérdést: mi Isten emlékezetei vagyunk-e? Valóban
olyan őrszemek vagyunk, akik másokban felébresztik Isten emlékezetét,
amely felmelegíti a szíveket?
3. „Jaj nektek, gondtalanul
élőknek, a Sionon”. Melyik úton haladjunk végig, hogy ne legyünk
„gondtalanok”, akik önmagukba és a dolgokba helyezik biztonságukat,
hanem Isten emlékezetének emberei legyünk? A második olvasmányban Szent
Pál, Timóteushoz írt első levelében néhány útmutatást ad, amelyek
megjelölhetik a katekéták és a mi előrehaladásunkat is: törekedjünk az
igaz lelkületre, az életszentségre, a hitre, a szeretetre, a türelemre, a
szelídségre (vö. 1 Tm 6,11).
A katekéta Isten emlékezetének
embere, ha állandó, élő kapcsolatban van Istennel és embertársaival; ha a
hit embere, aki valóban bízik Istenben és Belé helyezi biztonságát; ha a
karitatív cselekedet, a szeretet embere, aki mindenkiben testvérét
látja; ha a „hüpomoné”, azaz az állhatatos, kitartó béketűrés embere, ha
derűsen és az Úrba vetett reménnyel szembe tud nézni a nehézségekkel, a
megpróbáltatásokkal, a kudarcokkal; ha szelíd ember, aki képes a
megértésre és az irgalmasságra.
Imádkozzunk az Úrhoz, hogy
legyünk mindannyian olyan férfiak és nők, akik megőrzik és táplálják
Isten emlékezetét saját életükben és azt fel tudják ébreszteni mások
szívében is. Ámen – fejezte be a világ minden részéről érkezett
katekétákhoz intézett homíliáját Ferenc pápa.
(vm) VR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése