Az advent prófétája, Keresztelő János e
szavakkal prédikált: „Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek
országa!” (Mt 3, 1-12). A mennyek országa Jézus Krisztusban érkezett el.
Isten szeretetét, a kegyelmet örök adományként kaptuk a keresztségben. Azóta,
ha naponta megéljük a szerető viszonyt Vele, az „az Úr útjának készítése”. A
tevékeny keresztény élet készülés a végső találkozásra. Ezért mindig időszerű
Keresztelő János felhívása: Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! János kortársait
Jézus rejtett jelenlétében készítette fel. Az Egyház ma is hasonlóképpen tesz.
Jézus rejtett jelenlétében, a szentségház közelében szólít fel: Tartsatok
bűnbánatot! Kit az első megtérésre, kit a másodikra. Az első megtérés így
fogalmazható meg: inkább meghalok, de halálos bűnnel nem bántom meg az Istent.
A második megtérésnek ez a programja: Istent semmiféle bűnnel, még
bocsánatossal sem akarom megbántani. Vagyis: Istennek semmiesetre sem akarok
nemet mondani, bármit kíván tőlem. A keresztény élet mivel állandó folyamat,
ezért ennek része a megtérés, az Istenhez fordulás. Az elsőtől a második
megtérésig el kell jutnia mindenkinek, aki üdvözülni akar. Ha nem jut el a
földön, eljut a tisztítótűzben. Üdvözülni enélkül nem lehet. Az első állapotot
különböző képekkel fejezték ki a szentek. Szent Pál Krisztus rabszolgájának
nevezte magát; Keresztes Szent János úgy jellemzi ezt a változást, hogy a
szolgából barát lesz. Loyolai Szent Ignác szerint a katonából hűséges társ,
bizalmas. A második megtérés is elsősorban Isten műve az emberben. A külső és
belső keresztek súlya alatt kínosan vergődik rendetlen önszeretetünk. Isten
szeretete, kegyelme arra ösztönzi szívünket, hogy adja át magát egészen az Ő
szent akaratának. Sokszor kell igazi komoly elszánással kimondani: legyen meg a
te akaratod, amíg valóban egész szívünket át tudjuk adni Istennek, minden
fenntartás nélkül. Kezdem az új egyházi évet azzal a komoly elhatározással,
hogy megtérek. Ha kell, először, ha azon már túl vagyok, másodszor. – Az
elsőrendű feladatom az önvizsgálat. „Az ember még nem ember,/ csak hadonászó
veszélyes kamasz./ Az ember akkor lesz ember,/ ha átvilágítja mélyéig önmagát,/
s a belső világosságból/ környezetére sugarat bocsát.” (Weöres Sándor,
Protohomo) Ha Isten jelenlétében megismerem magam, akkor bűnbánatom által
átalakít: az ő gondolatait gondolom, és az ő lelkületével dolgozom. Erről
mondja a próféta: „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és virág nő ki
gyökeréből. És rajta lesz majd az Úr lelke.” (Iz 11,1-10) A bűnbánat nem érzelem,
hanem tett. Szakítás a bűnös állapottal és közeledés az Istenhez, aki az Egyház
feloldozásán keresztül megtisztít. A feloldozásban a Szentlélek „kitakarítja
szérűjét”, de megtartja mindazt a jót, amit éltünk folyamán tettünk. Ő segít
minket, hogy Jézus akarata szerint egyetértsünk, hogy egy szívvel, egy szájjal
magasztaljuk az Istent (Róm 15, 4-9). Így Jézus békéjében és boldogságában
részesít.
„Szórólapátja kezében, hogy megtisztítsa
szérűjét...” Mt 3,12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése