Mi mindig vonulunk

Az Úr Jézus virágvasárnapi bevonulását Jeruzsálembe nevezhetjük külső bevonulásnak. Ez így is van. Az igazi belső bevonulás, amiért Jézus jött – feltámadása és mennybemenetele után – az első pünkösdkor következett be. A Szentlélek kiáradásával, akkor a Krisztusban hívők lelkébe költözött a teljes Szentháromság. Ez az igazi bevonulás. A virágvasárnapi és pünkösd vasárnapi között a különbség olyan nagy, mint a föld és az ég között. De nézzük pontosabban. Az első virágvasárnap megkezdődött az egyetlen „Isteni színjáték”, az emberiség megváltásának végkifejlete, liturgikus nyelven a nagy hét. Ennek szigorú, mégis mozaikszerű szövegkönyvét – az Atyaisten szándéka szerint – évszázadokon át a Szentlélek inspirálta bölcs, szent emberek, a próféták írták. A Golgotai dráma az apostoli igehirdetés legősibb része volt. Jézus igazolta, hogy a szenvedésben a próféták jövendölése teljesedett és az Atya akaratát vitte végbe. A keresztáldozat minden részlete Krisztus emberek iránti végtelen szeretetéről szól, amely egyben az Atya iránti szeretet is. Ennek időbeli megvalósulását Isten országának nevezzük, melynek polgára lehet mindenki, aki hisz Isten Fiában, szereti őt és elfogadja a felkínálta üdvösséget. – Jézus bevonulásával rendkívüli módon válaszolt környezete várakozására: a palesztinai szegény emberek szamarán ülve vonult be. Zakariás próféta szerint a szamár, a politikai hatalom nélküli Békefejedelem, az alázat, a csendesen szenvedő ember ismertető jegye (Zak 9,9–11). Jézus az Úr nevében jön, Isten országának kegyelmeit hozza, mint igazi zarándok, aki kész engesztelést nyújtani népe bűneiért. Jézus érkezése a csoda után áhítozó tömeg lelkesedését felfokozta, és hozsannázásba (ments meg, kérünk!), királynak kijáró felkiáltásba megy át. Áldották Istent a sok csodáért, amelynek tanúi voltak. Bíborszőnyegek helyett ruhájukat terítették az útra, kezükben a függetlenséget jelentő pálmaágakat lengettek. Jézus előtt járó és az utána tóduló tömeg éneke ma is visszhangzik minden szentmisében: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” A szentmise e megváltó kínszenvedés világába vezet be, ahol az Isten Fia, mint Jahve szenvedő szolgája engedi, hogy keresztre feszítsék (Iz 50, 4-7). Ennek a kiszolgáltatottságnak egyetlen oka van: Jézus szeretete. Hozzánk hasonló lett, hogy elmondja az értelem síkján, mire hív minket az Atya, és az akarat vonalán engedelmes lett a halálig, hogy megmutassa az Atya iránti szeretetet - akit meg akar dicsőíteni -, és az emberek iránti szeretetet - akiket az Atyával akar összebékíteni (Fil 2, 6-11). Hallgassuk ma megilletődéssel a mi Urunk kínszenvedését (Mt 26,14–27,66), és áldozata késztessen bennünket a Lélek szerinti életre.

 „Minden nyelv hirdesse, az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.”  Fil 2,11