A szenvedésben lángoló szeretet

Fájdalmunkban és gyászunkban öröm van. Örömünk oka, hogy az üdvtörténet egészében tudjuk szemlélni Üdvözítőnk szenvedését és halálát. Ma nemcsak emlékezni akarunk, hanem átélni akarjuk az Úr keserves kínszenvedésének titkát. Két olvasmány állítja elénk Isten küldöttének, a fájdalmak emberének engesztelő áldozatát, amelynek meglesz a gyümölcse. 

Izaiás próféta (Iz 52, 13 – 53, 12) hét évszázaddal Krisztus előtt megdöbbentő bejelentéseket tesz, amelyek János evangélista (Jn 18,1 – 19,42) történeti leírásával egybeesik. A próféta megjelöli a Isten szolgájának szenvedése okát: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”, egyben megjelöli e szenvedés engesztelő értékét is: „a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53, 5). 

Jézus szenvedését átélni segít, ha életünk olyan pillanataira gondolunk, amikor ártatlanul szenvedtünk és keserűséggel teli pillanatokat, napokat vagy hónapokat éltünk át. Főleg, amikor szenvedésünkkel egészen magunkra maradtunk. Amikor az Istenen kívül nem volt senkink, ahogyan Ady írja: „mikor elhagytak, mikor lelkem roskadozva vittem”.

Jézus szeretetének lángolása a szenvedésében volt a legnagyobb. Teljesen nekünk adta önmagát, és mi nem értékeltük ahogyan szeretett, hanem keresztre feszítettük. Összetörve, keresztre feszítve, nekünk irgalmat esdve teszi le életét a mennyei Atya kezébe: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet”.

Jézus életáldozatára a mennyei Atya a húsvét feltámasztással válaszolt: Isten Fia föltámadt a halálból, legyőzve a bűnt és a halált, s felragyogtatta előttünk a halhatatlanságot és az örök életet. Jézus Krisztus egyszerre Főpap és Áldozat, aki saját vérét áldozta fel. „Mivel olyan kiváló Főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. 

Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk (Zsid 4, 14k).

Jézus Krisztus nyomába lépni azt jelenti, hogy életünk keresztjeit, amit megváltoztatni nem tudunk, zúgolódás nélkül elfogadjuk, és Atyánk akaratára hagyatkozunk. Ahogy Krisztus halálát a megdicsőülés követte, úgy életutunk végén Krisztus dicsősége lesz az osztályrészünk.

Jézus Krisztushoz járulni azt is jelenti, hogy megcselekedjük szentáldozatát és az Eucharisztiát szívünkbe fogadjuk, mert valahányszor e kenyeret esszük és e kehelyből iszunk, az Úr halálát hirdetjük, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11, 26).

Folytatás: Amikor életünkkel megvalljuk