Szabadulás a nemzethaláltól

Az első ezredforduló vízválasztónak bizonyult Európa népei történetében. Az a nép, amely ekkor államot tudott alapítani, megmaradt, az amelyik nem – hiába volt korábban hatalmas, sőt rettegett, mint a besenyők, úzok, kunok – eltűnt, felszívódott a népek olvasztótégelyében.  

A magyarság alighanem a legkedvezőbb időben lett az európai keresztény nemzetek közösségének tagja. Az “Árpádok” családja Szent István koronázásakor mintegy 130 esztendős uralkodói múltra tekinthetett vissza. Ami ekkor kezdődött, az Árpád-házi királyok három évszázada – bár küzdelmekkel teli korszak volt – egyetlen szóval jellemezhető: sikertörténet. Viszont e mögött ott van a kereszténység, Isten különös gondviselése, Géza fejedelem álma, a Boldogságos Szűz ígérete, István király felajánlása, a Boldogasszony oltalma alá menekülés stb. Isten mindannyiszor megmutatta a szabadulás lehetőségét, történelmi sorsfordítók, karizmatikus vezetők által, hogy megmentsen a nemzethaláltól. Ha akarjuk, ha nem, mindegyre szemben találjuk magunkat a föltámadás, az örök élet gondolatával.

Egyénileg is a legerősebb vágyunk, hogy valakik legyünk. Ezt keressük a mindennapi foglalkozásban, sajnos még a családban is. A halálban is talán a végleges senkivé válás gondolata a legborzasztóbb. Ez ellen természetünk ösztönszerűen tiltakozik, ezért vannak síremlékek, rajta nevek és évszámok, mert szeretnénk örökké élni.

A keresztség legédesebb gyümölcse: nem válok soha senkivé, örökre valaki maradok Istenem számára. Ő előhoz síromból, de addig is megőrzi belőlem magának azt, ami lényem lényege, a lelket: azt, aki bennem az én. Az ószövetség fiainak is megígérte: „Belétek oltom lelkemet és életre keltek.” (Ez 37,12b-14) Az életre-keltés erkölcsileg és fizikailag történik. Ennek a biztosítéka a Szentlélek. „Ha bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti a bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8,8-11) Isten a bűnből Szentlelke által kelt életre bennünket. Ő lesz éltető elvünk: sugallja a jó gondolatokat, ösztönöz a jó tettekre és testünket is fel fogja támasztani. Jézus Lázár sírjánál kijelentette: „Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog. Mindaz, aki él és hisz énbennem, az nem hal meg örökre.” (Jn 11,1-45) Azért kell meghalni, hogy új, Istenhez méltó, megdicsőült testbe öltöztessen mindnyájunk Atyja.

Velünk a keresztségben nagyobb dolog történt, mint Lázár feltámasztása, mert ő a földi életre támadt fel, minket a keresztségben az örök élettel ajándékozott meg. A Szentlélek eltörölte a bűnt és elindította az isteni életet. 

S ha bűneinkkel ki-kikapcsoljuk az isteni élet áramlását, akkor bekapcsol a lelkiismeretünk, a vészjelző. Gyónni késztet az Úr szava, és azt jelenti, hogy hajlandó megszabadítani bűneinktől, ezzel visszaadni lelkünk életét, és vele testünk is várományosa lesz a boldog feltámadásnak.

„Hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét!” Jn 11,40.