Tavasszal mihelyt megjelent a sóska, akkor rendszeressé vált a
méltatlanul „moszatleves”-nek keresztelt sóskaleves. Legtöbbször
összekentük a tányérunkat, anélkül hogy ettünk volna. A vacsora pedig a
moszatlevessel kezdődött. Akkor Lénárda nővér vérnyomása mennyi volt,
azt most se merem megsaccolni. Reggelire a ládás marmeládét összetörette,
vízzel felengedte, hogy abból sok legyen és kenhető. Szombat délre pedig
elkészült a BMV-leves is, azaz BeleMindenVackot! Ami maradék a hét
folyamán összegyűlt, az köszönt vissza szombaton, de mégis finom volt.
Ha fiatalos prüszköléssel, úgy mond „sztrájkoltunk”, nem akartunk az
ételhez nyúlni, akkor csak annyit mondott: Tisztelendő Urak, önök nem
tudják, hogy mit jelent éhezni. Ha grenadírmars vagy száraz bab volt,
akkor igazán jól laktunk.
Örvendtünk ősszel, amikor mezőgazdasági munkára vittek, mert akkor jobb
kaját kaptunk. Ezt Lénárda nővér és Nemecsek rektor úr intézte. Az
állami gazdaság igazgatója megszeretett minket, mert a termést
lelkiismeretesen begyűjtöttük. Jártunk Alsógáldra murkot ásni, pityókát
és kukoricát szedni. Volt mikor az Újvilág felé mentünk a CLF raktárhoz
zöldséget, gyümölcsöt válogatni. Hát ezekből ha akartunk, ehettünk
eleget. Nekünk, azaz a Teológiának terményben fizettek, és mindig
bőségesen. Így be volt biztosítva az évi zöldség szükséglet.
Akkor kevésbé, de később beláttuk, hogy nem volt könnyű
Lénárdának lenni, mikor naponta háromszor 250 éhes diák betevőjéről, a
termek, hálók tisztaságáról, mosásról kellett gondoskodnia. 38 év így
telt el. Megismertük őt, és ő is meg minket. Jó szimatja volt. Hivatás
dolgában kitűnő „diagnoszta”. Előre jelzései beigazolódtak. Vigyázott a
„tündérekre” és azok nevelésére. Az biztos, hogy akik Lénárda nővér keze
alatt tanultak vagy dolgoztak, egy életre szóló leckét, magatartást
kaptak.
1985 után több ideje maradt, szívesen segített egyházi ünnepeink
előkészítésében. Amit ő készített, annak íze volt, az dicséretet kapott.
Nem hiába történt, hogy a szomszéd Birdas (alias Bordás) püspök
meghívta, hogy konyhája vezetését vállalja el és annyit fizet, amennyit
kér. De Lénárda nővér nem volt megvásárolható, ő maradt a szűkös,
gondokkal terhelt Márton Áron püspök Intézete mellett.
Imádságos, dolgos lélek volt. A jó Isten azzal jutalmazta hűséges
szolgálatát, hogy megérte szerzetes közössége újraindulását. Ott is
bábáskodott. Utolsó két évét betegen, a keresztút X-XI. állomásánál
megrekedve töltötte.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, ma utolsó
utjára kísérjük. Ezért arra kérem Szent Péter apostolt, hogy Lénárda
nővér előtt nyissa tágra a Mennyország kapuját, nem a kerülete miatt,
hanem azért, mert Jézus Urunk hűséges tanítványa volt. Az evangéliumot
88 éven keresztül péterfillérekre váltotta, legalább 1600 volt
papnövendék és kántordiák, tanár és intézeti személyzet „belügyét
intézte.” S a letartoztatott tanárnak is odanyomta a pokrócot: vigye a
börtönbe, hogy ne fázzon. Kezéből nem esett ki a rózsafűzér,
Szűzanyánkat szólítgatta háromszoros jogon: mint keresztény, mint akinek
nevét kapta szüleitől és a szerzetesrendtől.
Ó, Szent Péter, én csak egy vagyok a sok kis diák közül, de azért
hallgass meg engem, máskülönben légiónyi volt diák kórusa zeng ajtód
előtt, s akkor így is, úgy is, felmutatjuk vámos barátod rögzítette
királyi ítéletet: Jöjjetek, Atyám áldottai, mert éhes voltam és ennem
adtatok... (Mt 25,31-40).
Kedves Lénárda nővér, alias „nagyasszony”, búcsúzóul megbízunk,
járj közben értünk a mi Urunknál, hogy amikor megjelenünk Szentfölsége
előtt, mint kiéhezett, szomjas, beteg földi vándorok, akkor mennyei
lakomáján asztalához ültessen. A viszontlátásra!
2012. február 2. D-K. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése