A moldvai katolicizmusra a legnagyobb csapást a 16. század derekán mérték. Nyúzó István (1551-2) leromboltatta a templomokat, Despot és Iancu Sasul protestánssá akarta tenni, 1572-ben Rettenetes János üldözte és égette a katolikusokat. Javulás csak 1587-ben Sánta Péter másodszori visszatérésével kezdődött. Az 1588-ban Erdélyből kitiltott jezsuitákat befogadta, mert szükség van a katolikus megújulásra. A breszti unió előkészítéséről is tud. Szeretné, ha a lengyel, litván, ukrán, orosz ortodoxok mellett a moldvaiak is egyesülnének Rómával. Levelezik V. Sixtus pápával és készül, hogy követeket küld Őszentsége „lábainak megcsókolására”. Metropolitája, Movilă György a lengyel nunciushoz írt levelében „a kat. egyház alázatos fiának” vallja magát.
A 44 éves vajda 1591-ben megunva a szakadatlan török zsarolásokat, összecsomagoltatta a fejedelmi zászlót és süveget s melléje téve kincstára állományát (12000 arany scudit) visszaküldte az egészet Isztambulba, s ötszáz főnyi hívével, köztük a három Movilă testvérrel elindult Róma felé, hogy békésen fejezze be életét. Átlépte a lengyel határt, onnan Szatmárra és Ausztriába érkezett. Az osztrákok visszatartják, Bozent jelölték ki tartózkodása helyéül. Hiába kérte, hogy engedjék a szabad Itáliába, hogy találkozzék a pápával. Az osztrák kormány félve vigyázott e gazdag emberre, mesésnek hitt vagyonát szerette volna kölcsön formájában megkapni. A vajda egyetlen vigasza, hogy IX. Ince pápától kegytárgyat kapott. 1594. júl. 1-jén hunyt el, a bozeni ferencesek temploma mellé temették el.
Tízéves fia, István herceg az innsbrucki jezsuitákhoz került, s 1602. március 21-én, mint az ottani Mária kongregáció prefektusa halt meg. Hamvai az innsbrucki plébánia templomban nyugszanak. Rájuk is csönd borult, mint napjainkra az éjszaka.
Hamvazószerdával csöndbe burkolóztunk, mert „az Istenben való csöndnek van egy olyan állapota, amikor az ember már nem készít terveket, amikor először nem alkudozik igazán, amikor egész jövőjét Isten akaratára bízza.” (Szent Terézia Benedikta, szül. Edith Stein)
Mindazok, akik a szenvedés csúcsait csendesen megjárták, szinte mind-mind feljutottak arra az állapotra, amikor jövőjüket alku nélkül Istenre bízták. Ábrahám életében a szenvedés csúcsa , amikor Isten próba teszi: Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz…, s mutasd be égőáldozatul (Ter 22, 1-2.9a. 10-13. 15-18). Ábrahám a hit kettős próbatétele előtt áll. Először is döntenie kell, hogy kihez ragaszkodjék jobban: az adományozó Istenhez, vagy Izsákhoz, az adományhoz? Másodszor tanúskodnia kell, hogy hisz Isten hűségében, aki az ígéretet tette. Ábrahám engedelmességével behatolt az istenszeretet titkába, a tökéletes önátadásba és elfogadásba.
Szenvedése előtt, Jézus amikor az imádás csendjében három tanítványa előtt felragyogtatja istenségét, ezzel beavatja istenemberi titkába, hogy dicsőségének és kínszenvedésének tanúi, majd önátadásukkal vallják meg, hogy Ő a Messiás, az Isten Fia. (Mk 9,2-10)
Isten velünk és értünk van, vele egyesüljünk (Róm 8,31b-34). Ha Isten velünk, ki ellenünk?
A 44 éves vajda 1591-ben megunva a szakadatlan török zsarolásokat, összecsomagoltatta a fejedelmi zászlót és süveget s melléje téve kincstára állományát (12000 arany scudit) visszaküldte az egészet Isztambulba, s ötszáz főnyi hívével, köztük a három Movilă testvérrel elindult Róma felé, hogy békésen fejezze be életét. Átlépte a lengyel határt, onnan Szatmárra és Ausztriába érkezett. Az osztrákok visszatartják, Bozent jelölték ki tartózkodása helyéül. Hiába kérte, hogy engedjék a szabad Itáliába, hogy találkozzék a pápával. Az osztrák kormány félve vigyázott e gazdag emberre, mesésnek hitt vagyonát szerette volna kölcsön formájában megkapni. A vajda egyetlen vigasza, hogy IX. Ince pápától kegytárgyat kapott. 1594. júl. 1-jén hunyt el, a bozeni ferencesek temploma mellé temették el.
Hamvazószerdával csöndbe burkolóztunk, mert „az Istenben való csöndnek van egy olyan állapota, amikor az ember már nem készít terveket, amikor először nem alkudozik igazán, amikor egész jövőjét Isten akaratára bízza.” (Szent Terézia Benedikta, szül. Edith Stein)
Mindazok, akik a szenvedés csúcsait csendesen megjárták, szinte mind-mind feljutottak arra az állapotra, amikor jövőjüket alku nélkül Istenre bízták. Ábrahám életében a szenvedés csúcsa , amikor Isten próba teszi: Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz…, s mutasd be égőáldozatul (Ter 22, 1-2.9a. 10-13. 15-18). Ábrahám a hit kettős próbatétele előtt áll. Először is döntenie kell, hogy kihez ragaszkodjék jobban: az adományozó Istenhez, vagy Izsákhoz, az adományhoz? Másodszor tanúskodnia kell, hogy hisz Isten hűségében, aki az ígéretet tette. Ábrahám engedelmességével behatolt az istenszeretet titkába, a tökéletes önátadásba és elfogadásba.
Szenvedése előtt, Jézus amikor az imádás csendjében három tanítványa előtt felragyogtatja istenségét, ezzel beavatja istenemberi titkába, hogy dicsőségének és kínszenvedésének tanúi, majd önátadásukkal vallják meg, hogy Ő a Messiás, az Isten Fia. (Mk 9,2-10)
Isten velünk és értünk van, vele egyesüljünk (Róm 8,31b-34). Ha Isten velünk, ki ellenünk?
„Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mk 9,8
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése