Az első világháborúban harcolt Gyula Sándor, a neves erdélyi hegedűművész. A háborúban elveszítette balkarját, amellyel a hegedűjét, életének egyik felét ölelte magához. Amikor hazatért, eltemetve találta feleségét, életének másik felét, aki támasza és segítsége volt életében. Elhatározta, hogy véget vet életének. Végzetes lépése előtt azonban fölhívta az egyik budapesti szállóban lakó barátját, és bejelentette neki szándékát. A jó barát meglepő módon nem szólt semmit, hanem odahívott egy muzsikust a telefonhoz, és három számot húzatott el vele.
Az első az volt, amellyel Gyula Sándor egykor szerelmet vallott feleségének. Jusson eszébe: akinek voltak szép napjai az életben, annak érdemes azért élnie, hogy emlékezzék ezekre a szép napokra.
A második a Rákóczi induló volt. Jusson eszébe: van hazája, amely őt megbecsüli eddigi munkájáért, szereti, és számít rá továbbra is.
Végül elhúzatta az „Istengyermek, kit irgalmad közén lehozott…” kezdetű egyházi éneket. Jusson eszébe: amióta Jézus eljött a földre, azóta nincs értelmetlen élet.
És Gyula Sándor nem lett öngyilkos. Hegedű nélkül, feleség nélkül, fél kar nélkül, de egész szívvel vállalni tudta az életet. Belátta, hogy ilyen csapások ellenére is van értelme az életnek.
Húsvét 2. vasárnapján keresztségünkben kapott méltóságunkat és Isten irgalmasságát ünnepeljük. Az életcélra fókuszált liturgia segít, hogy nehéz perceinkben se feledjük el: velünk van az Isten! Testvéreim, kérjük Urunkat: maradj velünk, amikor ránk tör a bánat és a szorongás, a kétség, a kísértés és a rossz halál félelme! Jézus végtelen szeretetének láttán keljünk fel kicsinyhitűségünkből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése