A
Szentatya vasárnapi beszédében nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliumi
szakaszához, Lázár feltámasztásához fűzte gondolatait. A Jézus által
véghezvitt csodás „jelek” betetőzése ez: túlságosan nagy gesztus, isteni
mivolta túlságosan egyértelmű ahhoz, hogy a főpapok eltűrjék, ezért,
amint tudomást szereznek az esetről, elhatározzák, hogy megölik Jézust
(vö. Jn 11,53).
Lázár már három napja halott volt, amikor Jézus
megérkezett Betániába; a két nővérnek, Mártának és Máriának mondott
szavai örökre bevésődtek a keresztény közösség emlékezetébe. Jézus ezt
mondta: „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg
is halt, élni fog és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha”
(Jn 11,25). Az Úrnak ezért a Szaváért hisszük, hogy mindazok élete, akik
hisznek Jézusban és követik parancsolatait, a halál után új, teljes és
halhatatlan életté alakul át. Mint ahogy Jézus saját testével támadt
fel, de nem tért vissza a földi életbe, így mi is testünkkel támadunk
föl, amelyek dicsőséges testté alakulnak majd át. Jézus az Atya mellett
vár bennünket, és a Szentlélek ereje, ami Őt feltámasztotta, azokat is
feltámasztja, akik Jézussal egyesültek.
Barátja, Lázár kővel
lefedett sírja előtt Jézus „hangosan ezt kiáltotta: „Lázár, jöjj ki!” S
az, aki halott volt, kijött. A keze és a lába pólyába volt csavarva, és
az arcát kendő födte” (43-44). Ez a parancsoló hang minden emberhez
szól, mert mindnyájunkra halál vár; ez a hang az élet Urának hangja, aki
azt akarja, hogy mindenkinek élete legyen és „bőségben legyen” (vö. Jn
10,10).
Krisztus nem törődik bele, hogy sírboltokat építettünk
saját magunknak a gonoszt és a halált választva, tévedéseinkkel,
bűneinkkel. Nem törődik ebbe bele! Arra szólít fel bennünket, szinte
parancsolja, hogy lépjünk ki a sírból, amelybe bűneink taszítottak be.
Folyamatosan hív, hogy lépjünk ki a börtön sötétségéből, amelybe
bezárkóztunk, megelégedve egy hamis, önző, középszerű élettel. „Jöjj
ki!”- mondja nekünk, „Jöjj ki!”. Ez egy szép hívás a valódi szabadságra.
Hagyjuk, hogy magukhoz ragadjanak bennünket Jézusnak ezek a szavai,
amelyeket ma mindenkihez intéz. Felhívás, hogy megszabaduljunk
önteltségünk kötelékeitől.
A gőg ugyanis rabszolgává tesz, saját
magunk rabszolgájává, annyi bálvány, annyi minden rabszolgájává.
Feltámadásunk itt kezdődik: amikor elhatározzuk, hogy engedelmeskedünk
Jézus e parancsának, kijövünk a fényre, az életre; amikor arcunkról
lehullanak az álarcok – olyan gyakran elbújunk a bűn álarca mögé – az
álarcoknak le kell hullaniuk! – és akkor újból megtaláljuk a bátorságot
eredeti, Isten képére és hasonlatosságára teremtett arcunkhoz. Jézus
gesztusa, amellyel feltámasztja Lázárt, megmutatja, milyen távlatokig
juthat el Isten Kegyelmének ereje, vagyis mit eredményezhet megtérésünk,
változásunk.
Figyeljetek jól – tette hozzá Ferenc pápa: a
mindenkinek felkínált isteni irgalmasság határtalan! A mindenkinek
felkínált isteni irgalmasság határtalan! Jól véssétek emlékezetetekbe
ezt a mondatot. Mondjuk el most együtt: „Nincs semmiféle korlátja a
mindenkinek felkínált isteni irgalmasságnak!” Az Úr mindig készen áll
arra, hogy felemelje bűneink sírkövét, amely elválaszt Tőle, az élők
világosságától.
(vm) VR
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése