A hivatást inkább
megsejtjük, nem tudjuk megmagyarázni. A magyarázat nem
jeleníti meg a hivatást, csak az élet. Megmagyarázni nem tudjuk, de róla
beszélni tudunk. A pusztai vándorlás alatt sokszor megszomjazott a zsidó nép,
ilyenkor zúgolódtak, megkeserítették Mózes életét. „Mózes ilyen szavakkal fohászkodott az Úrhoz: Mit tegyek ezzel a
néppel? Kevés híja és megkövez.” (Kiv 17,4) Az Úr vizet ad nekik a
sziklából. – Ámosz próféta is csak azt tudta mondani a bételi szentély papjának:
„pásztor voltam és szikomort
gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az
Úr: „Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát!” (Ám
7,14-16).
A hivatás olyan, mint a szerelem, csak az élet jeleníti meg. Ha magyarázatot
kérnek, akkor a tudatlanság, tehetetlenség érzése szakad ránk, s olyankor csak
a vágyunk nő még erősebbé, hogy újra visszataláljunk az eredeti, érintetlen
hívó hangok, szívbéli álmok, vonzalmak által a feladatokat adó Úr színe elé.
A meghívottat vezeti az Úr. Ez
magatartásán mindig meglátszik és érezhető. Aki vállalja a meghívást, annak meg
kell halnia a világ számára úgy, hogy a világban marad, de állandó kapcsolatban
az Úrral. Amikor Mózes megkérdezte az Urat: „Mit
tegyek ezzel a néppel?” Ő válaszolt:
„Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat,
amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a
Hórebnél. Üss a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” (Kiv
17,5k)
A lengyel író, Krisztus vezetését így mutatja be a Rómából menekülő
Szent Péter kérdésére: Quo vadis, Domine?
- „Ha te elhagyod népemet, én Rómába
megyek, hogy újra megfeszítsenek. Péter csakhamar felkelt, reszkető kezével
felvette a vándorbotot, s egy szót sem szólva, visszafordult a város hét halma
felé. Pál, János, Linus, meg a hívők valamennyien csodálkozva és annál nagyobb
rémülettel fogadták… De ő minden kérdésükre nyugodtan és örvendezve csak ennyit
felelt: Láttam az Urat. S még aznap este kiment az ostrianumi temetőbe, hogy
tanítsa és megkeresztelje azokat, akik meg akartak mártózni az élet vizében.” (Sienkiewicz
Henrik, Quo vadis, 553.)
Ószövetségi párhuzama, Franz Werfel, Halljátok az igét c. regény hősének, Jeremiásnak sorsában mutatja
be. Cidkijah király szeme láttára gyors kardcsapással széthasították
gyermekeinek fejét. Majd két izzó vastűt beledöftek a király gyönyörű szemébe.
A próféta, Jirmijah, immáron nem félt többé s az Egyetlen nevében így szólt
Mardukhoz a népek urához: „Alapkő és
szegletkő lehettél volna… De most halott tömb vagy csupán és útban heversz… Nebukadnezár
szája megvonaglott. Ajkai körül a vonaglás most rejtélyes mosollyá szelídült.
Minden időkre biztosította a sértő életét és szabadságát: A hirdető tetszése
szerint maradhat, és szabadon járhat-kelhet. Mondja és hirdesse azt, amit
hirdetnie kell… Mert nagyon erős benne az ő Istene…” (568. old.)
A meghívottat boldoggá teszi az Úr. Jézus
nagy ígérete: „Menjetek tehát, tegyétek
tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a
Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit
parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." (Mt
28,20) A kilátástalannak tűnő helyzetben is velünk van: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok.Aki meghallja szavam és ajtót nyit
bemegyek hozzá, vele szem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez pedig a teljes létközösség
Istennel.
A hivatás kezdetén rányitunk az Istenre, de elérni Őt csak az áldozatos
szeretet útján tudjuk. Jézus szeretete sodor minket, amíg utunk végén újból Reá
nyitunk. És akkor látni fogjuk, amit szem nem látott, hallani fogjuk, amit fül
nem hallott, s bírni fogjuk, akit emberi szív fel nem fogott.
D-K. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése