A
kereszténydemokrácia legfontosabb elvei:
I.
perszonalizmus vagyis személyesség. A személyt
középpontba állító filozófiai és teológiai irányzat. Az ember Isten képmása,
feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a
személyes szabadságra való felszabadulás.
Perszonalizmus
(a lat. persona, 'személy' szóból). A teológiában a perszonalizmus
tanítása két forrásból táplálkozik: Egyik a szentírási antropológia,
mely szerint az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a
kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való
felszabadulás.
A másik forrás a legújabb korban végbement „fordulat a szubjektum irányában”, amiben keresztény gondolkodók a Szentírás emberközpontúságának és alanyra-irányultságának igazolását láthatták. A teológiának a kinyilatkoztatás által radikálisan képviselt személy-központúságra kell támaszkodnia.
A másik forrás a legújabb korban végbement „fordulat a szubjektum irányában”, amiben keresztény gondolkodók a Szentírás emberközpontúságának és alanyra-irányultságának igazolását láthatták. A teológiának a kinyilatkoztatás által radikálisan képviselt személy-központúságra kell támaszkodnia.
A szubszidiaritás
latin szó jelentése: kisegítés, felsegítés. A kereszténydemokrácia egyik
alapelve, mely szerint amit egy adott szervezeti szint meg tud oldani, abban
magasabb szint nem jogosult dönteni. A magasabb szervezeti szintek feladata a
kisegítés, az önszerveződés támogatása, és döntés a helyi szinten
bizonyíthatóan nem kezelhető kérdésekben.
- A szubszidiaritás
a személyi szabadsággal és a közösségi életből szükségképpen folyó kötöttséggel
kapcsolatos feszültségek feloldására is szolgál. Szabályozza az egyes emberek,
a kisebb-nagyobb közösségek, a társad. és az államhatalom kölcsönös viszonyát.
- A szubszidiaritás
azt kívánja, hogy mindazt, amit az egyes ember vagy egy kisebb közösség
céljának megfelelően meg tud valósítani, azt a nagyobb közösség vagy az
államhatalom ne sajátítsa ki önmagának. Ha ezt tenné, megsértené az ember
személyi szabadságát, felelősségtudatát, és lehetetlenné tenné az
öntevékenységet. Az államhatalom támogassa az embert és a kisebb közösségeket,
amennyiben rászorulnak és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Egészséges
társad-ban a közösségek és társad. mozgalmak száma döntő jelentőségű. Ezekben
fogalmazódik meg a közjó gyakorlati tartalma. Ezek jelentik a különböző pol.
pártok részére is a társad. alapot, és rájuk tartozik azok tevékenységének
ellenőrzése.
A
szubszidiaritás elvéből következik:
1) a társadalom (egyén, család, egyházközségek,
lakóhelyi és munkahelyi közösségek, települések, régiók, nemzeti szervezetek,
állam, nemzetközi közösségek) életének hierarchikus rendezőelv szerinti
szemlélete;
2) országos és nemzetközi területi szinten a
föderalista berendezkedés;
3) állami szinten széleskörű önkormányzati rendszer;
4) pluralizmus a szellemi életben és az oktatásban;
5) demokratikus módszerek alkalmazása a
legalacsonyabb közösségektől a legmagasabbakig;
6) az egyének joga és kötelezettsége a társadalom
életében való cselekvő részvételre és a hatalom ellenőrzésére.
III. A szolidaritás – testvériség: az Isten
képmására teremtett ember társas lény és természetéből fakadó adottság, hogy
közösséghez tartozik és felelősek egymásért. A közösség nemcsak fogalmi képzet,
hanem erkölcsi valóság, és úgy viszonylik az egyénekhez, mint egész a
részeihez. A közösség létét megalapozó igazság, az összekötő elv a szolidaritás. Az egyén és közösség kapcsolata kölcsönhatásokból szerveződik, melyeket az
írott vagy hagyományos jogrend, a szokás és az erkölcs szabályoz.
Szolidaritás
a lengyel Solidarnosc, a legnagyobb független lengyel szakszervezeti
mozgalom neve. - Az 1970-es években a gdanski hajógyárakban kristályosodott ki.
Hivatalosan 1980. szptemberében alakult meg, miután a július-augusztus-i nagy
sztrájkok hatására a kormánnyal kötött megállapodásban a munkások elérték a
szabad szakszervezetek alapításának jogát és a komm. rezsim némi
liberalizálását. Vezetője 1980-90 között Lech Walęsa. 1981-ben a szükségállapot
bevezetése után betiltották, vezetőit bebörtönözték, de illegalitásban tovább
működött. Az 1980-as években folytatta a harcot, s képviselte Lengyo.
munkástömegeit. A kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeképpen 1989. áprilisában
legalizálták, a júniusi választásokon egy híján az összes szabadon
megszerezhető parlamenti mandátumot elnyerte, s szeptemberben koalíciós
kormányt alakított.
Boldog II. János Pál
pápa részese és szereplője volt a lengyel szolidarításnak.
Helyén való, hogy a Sollicitudo rei socialis
enciklikáját (1987.
december 30.) idézzük: “A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor
hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek
nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek,
érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek
részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek – ugyanezen szolidaritásnak
megfelelően – nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalom-ellenesek,
ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami
rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna
szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük
mások érdekeit is.
A mai világnak pozitív
jele a szegények egymás iránti szolidaritása, ennek növekvő tudata, a
kölcsönös segítségre törekvés, a társadalmi méretű megmozdulások,
amelyek nem folyamodnak erőszakhoz, hanem saját igényeiket és jogos
követeléseiket fejezik ki az államhatalom tehetetlensége vagy korrupciója
miatt. Evangéliumi küldetése alapján az Egyház hivatottnak
érzi magát arra, hogy a szegények tömegeinek szószólója legyen, hogy jogosnak
ítélje követeléseiket és segítse azok teljesítését, anélkül, hogy más csoportok
javát sérelem érné.
A
szolidaritás segít bennünket abban, hogy a „másikat” – személyt,
népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért
kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem
hozzánk „hasonlónak”, mintegy „segítő társnak” (vö. Ter 2,18.20), aki hozzánk
hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyformán
meghívott. Ebből is kitűnik, mennyire fontos
felébresztenünk az emberek és a népek vallásos lelkiismeretét.
Ezen az úton
kizárható a visszaélés, az elnyomás, mások megsemmisítése. A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre
oszlik, az ilyen törekvések felidézik a háború veszélyét és a saját biztonság
túlzott féltését, ami gyakran azon gyengébb nemzetek szabadságának,
önrendelkezésének,területi sérthetetlenségének csorbításához vezet, melyek
mások „befolyási övezetébe” vagy „biztonsági zónájába” esnek.
A „bűnök struktúrái” és a hozzájuk vezető bűnök
ugyanolyan erővel fordulnak a béke és a fejlődés ellen, amennyiben a
fejlődés – VI. Pál enciklikájának megállapítása szerint – „a béke új neve”.
Az általunk
javasolt egyetértés tehát a békéhez és a fejlődéshez vezető út. Az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy
a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában
megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások
feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű
legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés,
amely az emberek és nemzetek közötti szolidaritás sajátos jele.
Nem
kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható
kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak
ismertetőjele (vö. Jn 13).
A hit
fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a
sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a
megbocsátást és a kiengesztelődést. Akkor a felebarát már nem csupán egy emberi
lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem az Atya képmása,
aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt
áll. A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel,
amellyel az Isten szereti, és késznek kell lennünk nagy áldozatokra, még a
legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért” (vö. 1Jn 3,16).
Az a tudat, hogy Isten közös atyánk, Jézus Krisztusban
pedig minden ember a testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek
éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és
értelmezzük. Túl az emberi és a természetadta kötöttségeken, amelyek
annyira erősek és szorosak az emberi nem számára, hogy az egység új formája
bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia.
Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely
mintegy az egy és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, nevezzük mi
keresztények közösségnek, „kommuniónak”.
Az ilyen sajátos keresztény közösség, amelyet gondosan
kell ápolnunk, terjesztenünk és mélyítenünk Isten segítségével, ez volna az
Egyház hivatásának lelke, hogy a már említett módon mintegy szentség legyen.
A szolidaritásnak ezért hozzá kell járulnia ennek az
isteni tervnek a megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és
nemzetközi szinten. (Sollicitudo rei socialis, 39-40)
-
folytatjuk -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése