2. A kereszténydemokrácia
olyan politikai irányzat, mely a közjót a
demokrácia
révén, a minden emberhez szóló evangéliumi üzenetből merített keresztény elvek
szerint akarja szolgálni.
A közjó latinul
bonum commune: anyagi és szellemi javak és
lehetőségek összessége, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy közösség tagjai
boldogulásukat szabadon és hathatósan munkálhassák, de előállításukra
önmagukban, egyenként nem képesek. Keresztény ember számára a közjó a lelki
élet központi kérdése: ami az erkölcsi rendben jó és igaz, az a közösség
számára is az. Mivel az ember közösségi lény, a bűn ellen és az igazság (jó)
érvényesüléséért végzett tevékenység nemcsak az egyén, hanem a szűkebb-tágabb
környezet számára is meghatározó. Ebben az értelemben mondható, hogy a keresztény
ember életének központja a közjó szolgálata.
A
demokrácia
a gör. démosz, 'nép' és krateia, 'uralom' szavakból származik:
népuralom jelentése van. Olyan államforma, amelyben a jogrendet
az összlakosság teremti meg, vagy közvetve, képviselők választásával, vagy
közvetlenül, népszavazás útján.
Ami a demokrácia és az
Egyház kapcsolatát illeti,
a középkor teológiájának,
morálisának, államelméletének fontos szerepe volt a kereszténydemokrácia
tényleges kialakulásában. A keresztény-demokrácia
fogalma csak a legutóbbi
időkben jelent meg a Tanítóhivatal megnyilatkozásaiban. Demokratizálódás az Egyházban, az Egyház vezetőinek és híveinek kapcsolatát
kívánja megújítani a híveknek a döntések és a végrehajtás folyamatába való
bevonásával. Az ETK vagy CIC 208-231. kánonokban rögzíti a hívők jogait és kötelességeit.
XIII. Leó egyenesen „keresztény demokráciá”-ról beszélt,
ami alatt nem annyira politikai, inkább szociális tevékenységet értett (Rerum
novarum 1891). A pápa három alapvető feladatra hívta fel az egyház vezetőinek és
híveinek figyelmét:
-
a dialógusra, vagyis a világgal folytatott állandó
párbeszédre;
-
a diakóniára, tehát az emberiség segítőkész
szolgálatára;
-
az állandó korszerűsödésre, az élethez, a helyzethez
való alkalmazkodásra.
XII. Pius rokonszenvét fejezte ki a kereszténydemokrácia iránt, s rámutatott, hogy az ember személyi
szabadságát alaptörvénnyel kell biztosítani.
Ugyanezt hangsúlyozta XXIII.
János (Mater et magistra
– 1961, és Pacem in terris - 1963) és a II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes) és
II. János Pál (Laborem exercens).
E
dokumentumokban a polgári és társadalmi demokratikus tevékenység
megjelölésére új fogalom jelenik meg: az activa participatio, a 'tevékeny
részvétel' (ti. a társadalom életében).
A zsinat után heves
vitát váltott ki az a kérdés: beszélhetünk-e
az Egyház demokratizálódásáról. Ez a munka a különböző tanácsadó
testületekben és a világi hívek aktivizálódásában
ölt testet („fölülről lefelé” haladva: püspöki szinódus, papi
szenátus, egyházközségi képviselőtestület). Az Egyházban a
hatalom krisztusi eredete
nem zárja ki, sőt a szolgálat szellemében egyenesen megköveteli a hatalom
gyakorlásának demokratikus, szinodális útját.
Ezen a téren akár az egyházmegyéket, akár a plébániákat tekintve még nagyon sok sürgős kívánni- és tennivaló van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése