2015. 06. 19.

Pandóra szelencéje?



A szenvedés eredetének, értelmének titkát minden kor embere kutatta és próbálta magyarázni. Görög ember agyában született meg a gondolat, hogy Pandóra, a világ legszebb asszonya, a bájjal, arannyal, virágkoszorúval ékes csalfa nő zúdította a szerencsétlenséget az emberiségre. Kíváncsiságból felnyitott egy szelencét, s a kiömlő betegségek, bajok meg a halál is méhrajként lepték el a földet. Azóta éjjel-nappal, váratlanul csapnak rá a szerencsétlen halandókra. 
A bibliai elbeszélés szerint ősszülőnk ballépése után a nyomorúságok lelket gyötrő fajtái ezer alakban kínoznak bennünket. Leginkább a végső gyötrelem, a halál. A halál előtt, az elválás küszöbénél megtorpanunk. Mit kezdjünk a halállal? Van-e vagy nincs odaát?  Mire való a leélt élet, a szenvedés? Találkozunk-e Istennel? 
Imets László id. egyik alkotásán lebilincselő módon ábrázolta a szenvedés és az élet titkát. Sötét múltunk hátterében Tejútszerű, spirál kibontakozásban rohan a halált osztó emberiség. Az egyszerre szenvedő és gyilkos emberek nyomában pusztuló temetők, s előttük a teljes sötétség. Siralmas állapotban leledzik a világ, de felülről belevillan a Keresztrefeszített fénye és széthasítja ezt a halálmenetet, mint fejszével szoktuk a csutakot. A kereszten értünk meghalt és feltámadt Krisztus egyszerre ragyogtatja fel előttünk a feltámadást, a halhatatlanságot, az örök életet. 
Sokan úgy vélték az ókorban, hogy az emberi sorsban isteni igazságosság nyilvánul meg. Jób ugyan cáfolja ezt a nézetet, de ugyanakkor neki magának sincs pozitív válasza (Jób 38,1-8-11). De nem is lehet, mert a kulcs Isten bölcsességében van elrejtve, és ezt a bölcsességet tudással nem lehet megszerezni. Isten válaszából mégis megtudja Jób, hogy a Teremtőnek átfogó terve van, amit az ember félreismer. Ezt szemlélteti a háborgó tenger lecsillapítása is (Mk 4,35-41). A tanítványokat először a tomboló vihar ereje félemlítette meg, azután a Jézusban megnyilvánuló isteni erő. Eddig test szerint ismerték őt, most pedig a benne lakó isteni méltóságot, erőt is, akinek mindig gondja van ránk. Éljünk tehát annak, aki bölcsességünkké és feltámadásunkká lett (2Kor 5,14-17).
           
 „A jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez.” (Róm 8,18)

Darvas-Kozma József

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése