A szenvedés
eredetének, értelmének titkát minden kor embere kutatta és próbálta magyarázni. Görög ember agyában született meg a
gondolat, hogy Pandóra, a világ legszebb asszonya, a bájjal, arannyal,
virágkoszorúval ékes csalfa nő zúdította a szerencsétlenséget az emberiségre.
Kíváncsiságból felnyitott egy szelencét, s a kiömlő betegségek, bajok meg a
halál is méhrajként lepték el a földet. Azóta éjjel-nappal, váratlanul csapnak
rá a szerencsétlen halandókra.
A bibliai elbeszélés szerint ősszülőnk ballépése után a nyomorúságok lelket
gyötrő fajtái ezer alakban kínoznak bennünket. Leginkább a végső gyötrelem, a
halál. A halál előtt, az elválás küszöbénél megtorpanunk. Mit kezdjünk a
halállal? Van-e vagy nincs odaát? Mire
való a leélt élet, a szenvedés? Találkozunk-e Istennel?
Imets László id. egyik alkotásán lebilincselő módon ábrázolta a
szenvedés és az élet titkát. Sötét múltunk hátterében Tejútszerű, spirál kibontakozásban
rohan a halált osztó emberiség. Az egyszerre szenvedő és gyilkos emberek nyomában
pusztuló temetők, s előttük a teljes sötétség. Siralmas állapotban leledzik a világ,
de felülről belevillan a Keresztrefeszített fénye és széthasítja ezt a halálmenetet,
mint fejszével szoktuk a csutakot. A kereszten értünk meghalt és feltámadt
Krisztus egyszerre ragyogtatja fel előttünk a feltámadást, a halhatatlanságot,
az örök életet.
Sokan úgy vélték
az ókorban, hogy az emberi sorsban isteni igazságosság nyilvánul meg. Jób ugyan
cáfolja ezt a nézetet, de ugyanakkor neki magának sincs pozitív válasza (Jób
38,1-8-11). De nem is lehet, mert a kulcs Isten bölcsességében van elrejtve, és
ezt a bölcsességet tudással nem lehet megszerezni. Isten válaszából mégis
megtudja Jób, hogy a Teremtőnek átfogó terve van, amit az ember félreismer. Ezt
szemlélteti a háborgó tenger lecsillapítása is (Mk 4,35-41). A tanítványokat
először a tomboló vihar ereje félemlítette meg, azután a Jézusban megnyilvánuló
isteni erő. Eddig test szerint ismerték őt, most pedig a benne lakó isteni
méltóságot, erőt is, akinek mindig gondja van ránk. Éljünk tehát annak, aki bölcsességünkké
és feltámadásunkká lett (2Kor 5,14-17).
„A jelen élet szenvedései nem mérhetők az
eljövendő dicsőséghez.” (Róm 8,18)
Darvas-Kozma József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése