Kinek a szavára vonulsz?

Ha Istentől eltekintünk, akkor a földön élni egyet jelent a bizonytalansággal. A legnagyobb rossz a mai kultúrában az Isten hiánya és ezzel jelen van a lelki üresség, a banalitás, a közömbösség, a felületesség, ami elbizonytalanít és nem természetes szorongást vált ki, s ezek mind veszélyt jelentenek a társadalom számára. Hogyan lehetne fellépni ezen félelmetes valóság ellen, amellyel nekem is, mint lelkipásztornak szembe kell nézzek? 

– A természetes szorongást feloldja az Isten megtapasztalása, s ezzel jár a remény és a bizalom, hogy sorsunk az irgalmas és szerető Isten kezében van. A történelem is teofánia, vagyis Isten látható alakban való megjelenésének helyszíne. Az Istennel való találkozás a szenvedéssel, vagy éppen örömmel teli események sokaságában jön létre és örök biztonságot ad. Ady Endre gyönyörűen írja le ezt a tapasztalatát Az Úr érkezése című versében. Amikor az elhagyatottság, az összeroskadás érzése szakadt rá, akkor az átvergődött éjszaka csöndjében váratlanul Isten jelenlétét érezte meg. Ez a találkozás átalakítja: „És megvakultak/ Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,/ De őt, a fényest, nagyszerűt,/ Mindörökre látom.” 

A történelem számunkra mindig is az a szeretett hely, ahol felfedezhetjük Istent és találkozhatunk Vele. Ábrahám története azzal kezdődött, hogy Isten szavára kivonult földjéről, rokonai közül (Ter 15,5-12. 17-18). Az Isten mutatta úton indul el, s ebben a járásban nemcsak környezete változik, de Ábrahám lelki világa is átalakul. Felszabadul a megkötöttségek alól, és teszi a jót Istenért. Egy napon Isten ígéretet tesz, hogy megsokasítja utódait, mint az ég csillagait, majd megmutatta Kánaán földjét, amelyet nekik ad birtokul. A kor nomád szokása szerint Ábrahám áldozatbemutatással, Isten pedig szövetséggel pecsételte meg ígéreteit. Ábrahámnak is viaskodnia kellett a „rablómadarakkal”, még álmában is félelmetes sötétség szállott rá. A tüzes kemence jelenetben az irgalmas Isten visszavonhatatlan elkötelezettségét hittel fogadta, s ráhagyta magát Isten vezetésére. 

– A Tábor-hegyén Isten újra elkötelezte magát megváltásunkért és bemutatta szeretett Fiát (Lk 9,28b-36). Péter, János és Jakab apostolt félelem szállta meg. Az Atya szózata elhangzik a tanítványok felé: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Jézus az Atya választottja, aki által Isten beszél és cselekszik, akire figyelni kell, ezért az emberi elvárásokat és előítéleteket tegyék félre. S mindaz, amit szenvedéséről és Isten Országának megvalósulásáról kijelent, azt hittel fogadják el. Az apostolok istenélményéből csak Jézus maradt egyedül, aki így szól hozzánk: Ne féljetek! Veletek vagyok mindennap. 

Ez a bizalom töri meg a lelki ürességet, a banalitást, a közömbösséget és minden szorongást. Tanuljunk Ábrahámtól, az apostoloktól, hogy egyedül a szeretet Istenének mindenhatóságában lehet megbízni, mely Jézusban van. Hittel, bizalommal hordozzuk annak a keresztjét, aki isteni életében részesít (Fil 3,17-4,1).

„Kövessétek a példámat mindnyájan.” (Fil 3,17)