Az ókori Kelet minden
kultúrnépe kereste a bölcsességet, és elég gazdag bölcsességirodalmat hagyott
ránk Egyiptom is, Mezopotámia is, és a hét görög bölcs az antik Görögországban
legendás alaknak számított. Ennek a bölcsességnek gyakorlati jellege van: arról
van szó, hogy az ember okosan és ügyesen viselkedjék, hogy az életben
boldoguljon. Ez magában foglal egy bizonyos világszemléletet, sőt elvezet
erkölcsi szabályok kidolgozásához is, amelyből nem hiányoznak a vallásos
vonatkozások sem. A VI. századi Görögországban ezek a meggondolások inkább
spekulatív jellegűek lesznek, és a bölcsesség filozófiává változik. Az
embrionális állapotban levő természettudományok és a lassan fejlődő technika
mellett a bölcsesség fontos eleme a civilizációnak. Ez az ókor humanizmusa.
A bibliai kinyilatkoztatásban Isten Igéje is bölcsesség
formát ölt. Ez nem azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás, a fejlődésének egy
bizonyos szakaszában, humanizmussá alakul át. A sugalmazott bölcsesség, még ha
felveszi is magába az emberi bölcsesség legjavát, más természetű, mint az. Ezt
már sz Ószövetség is sejti, de csak az Újszövetségben válik világossá.
A Biblia szerint az emberi bölcsesség Isten ajándéka, ezt
azzal közli akivel akarja, hiszen ő maga a Bölcs. A szent szerzők Istenben
szemlélik ezt a Bölcsességet, amelyből az övéké is forrásozik. Ez egy olyan
valóság, amely mindig létezett és létezni fog (Sir 24,1-4; 12-16).
Az igazi Bölcsesség az Újszövetségben, Jézus Krisztusban
válik világossá, mert ő nemcsak a bölcsességet közli az emberekkel, hanem
azért, mert ő maga az Atya Bölcsessége, az Atya Igéje: „Minden őáltala lett, és
nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az
emberek világossága” (Jn 1,1-18).
Jézus az igazi bölcs, páratlan
csodákkal hitelesített bölcsessége. A názáretiek csodálkozva mondogatták:
„Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket
kezével végbevisz!” (Mk 6,2)
Jézus az emberek értésére adja, hogy ez a bölcsesség
problémát jelent: „Dél királynője feltámad majd az ítéletkor ezzel a
nemzedékkel, és elítéli, mert ő eljött a föld végső határáról, hogy hallja
Salamon bölcsességét, s itt nagyobb van, mint Salamon.” (Mt 12,42)
Jézus saját nevében ígérte meg övéinek a bölcsesség
adományát: „Véssétek hát szívetekbe: Ne törjétek fejeteket, hogyan
védekezzetek. Olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, hogy egyetlen
ellenfeletek sem tud ellenállni vagy ellentmondani nektek.” (Lk 21,14-15)
Abban az időben Jézus ezeket mondta: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől
elrejtetted ezeket és a kicsinyeknek kinyilatkoztattad. Igen, Atyám, így
tetszett neked. Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak
az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú
kinyilatkoztatja. Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet
hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,25-28) A kenyérszaporítás után kijelentette: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön,
többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha. De megmondtam, hogy
bár láttok, mégsem hisztek.” (Jn 6,35-36) E
felhívások bepillantást engednek a Fiú titokzatos személyiségébe.
A tanulságot az apostoli iratok összegezték. Ezek Jézus Krisztust „Isten
Bölcsességének” nevezik (1Kor 1,24-30), és nemcsak egyszerűen azért, mert ő a
bölcsességet közli az emberekkel, hanem azért, mert ő maga a Bölcsesség. Amikor Krisztus preegzisztenciájáról akarnak beszélni, hogy Ő az Atyánál öröktől
fogva létezik, ugyanazokat a
kifejezéseket használják, amelyek egykor az isteni Bölcsességet határozták meg:
a Fiú az Atya Bölcsessége, az Atya Igéje (Kol 1,15k; Jn 1,1kk), Isten
dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása (Zsid 1,3). Ez a személyes
Bölcsesség egykor el volt rejtve Istenben, ámbár kormányozta a mindenséget,
irányította a történelmet, és közvetve meg is nyilvánult a Törvényben és a
bölcsek tanításában. Most kinyilvánult Jézus Krisztusban. Az ószövetségnek
minden bölcsességi szövege benne nyeri el értelmét. Ezt tömören így találjuk a
prefációban: „Az örök Ige gyarló
emberségünket magára vette, és ezzel a halandó emberre fogyhatatlan dicsőség származott, sőt csodálatos cserével
miénk lett isteni, örök és boldog élete.”
A hit és a keresztség által Jézus Krisztusba oltódtunk. „Isten
szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm
5,5) A Szentlélek, aki szólt a próféták szavával, és aki az örök Igét lehozta
az égből Mária méhébe, működik bennünk is, s úgy vezet a teljes megértés felé,
hogy egyre jobban kibontakoztatja bennünk az isteni életet.
A világi bölcsesség, amely legfeljebb következtet Isten
létére, de nem ismeri az Atyát, végső soron önmagát, a másik embert és a
teremtést sem ismeri, hiszen Isten minden műve a Szentháromság életközösségéből
ered. A teremtmény legmélyebb, leglényegesebb mivolta, hogy Isten teremtménye,
az ő akaratából jött létre. A teremtés mérhetetlenül szorosabb kapcsolatban van
a Teremtővel, mint edény a fazekassal, vers a költővel, mert ezek alapanyaga az
alkotás előtt is létezett, a teremtményből viszont semmi sem volt a teremtés
előtt. A világ minden gazdagsága Isten teremtménye, az ő akaratából jött létre.
Ugyanez érvényes az emberre is. A másik embert mint személyt csak a szeretetben
lehet megismerni, s e szeretet forrása ismét csak a Szentháromság egy Isten.
Ezért fohászkodik Pál apostol: „Urunknak,
Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a
kinyilatkoztatás Lelkét, hogy
megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a felséges örökség,
amely övé a szentek között.” (Ef 1,3-6. 15-18)
Az ókori görögök azt mondták: Ismerd meg önmagad! - de nem
ismerték meg önmagukat. Az evilági bölcsesség amióta félreismerte az élő Istent
(Róm 1,21k, 1Kor 1,21) őrültté vált, és ez az esztelenség akkor jutott
tetőfokára, amikor az emberek keresztre feszítették a dicsőség Urát. Ezért az Atya elítélte a bölcseknek ezt a bölcsességét (1Kor 1,19k, 3,19k), és elhatározta,
hogy a világot a „kereszt botránya”, balgasága által menti meg (1Kor 1,17-31).
A kinyilatkoztatás pedig paradox módon történik: nem a bölcseknek és okosoknak,
hanem a kicsiknek jut osztályrészül, hogy megszégyenítse a kevély bölcseket (Mt
11,25). Nem emberi erőfeszítéssel lehet megszerezni a keresztény bölcsességet,
hanem az Atya nyilvánítja ki (Mt 11,25) Lelke által a tanulékony szívű
embereknek. (Ef 1,17)
Kétezer év tanúsága, ahol a világi bölcsesség teljhatalmúvá
válik, mindig megismétlődik a Golgota drámai őröltsége. Ha csak a 20. századra tekintünk
vissza, ott van Lenin, Sztálin, Hitler, Ceauşescu, mindnyájan tehetséges
emberek. Képesek voltak ember-milliókat egy eszme szolgálatába állítani. Mihelyt
mellőzték az élő Istent, Krisztus egyháza, majd saját népük ellen támadtak.
Ebben az őrültségben, se önmaguk végességét nem ismerték fel, de az embereket
se tisztelték, pedig azok javát hivatottak szolgálni. A hatalom mámorában
mindenkit és mindent a maguk eszközének tekintettek. Ezért el is buktak mind.
Milyen más az isteni Bölcsesség, kinek most ünnepelt
szent titka révén láthatóan megjelent köztünk a láthatatlan, élő Isten. „Az idő kezdete előtt született, mégis
időbeli létezést vállalt: hogy önmagában felemeljen mindent, ami veszni indult,
így helyreállítsa a világ rendjét, és az elbukott embert ismét a mennyek
országába hívja.” „Az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet.” (Jn
1,16) Azóta kezdjük megismerni őt és az
Atyát, általa a világot, s benne egymást és önmagunkat.
A Szentlélek gyújtson lelkünkben világosságot, hogy
megértsük, milyen reményre hívott meg bennünket Krisztus, és milyen gazdag az a
felséges örökség, amelyet a benne hívőknek készített. Ez az az egyetlen
perspektíva, amelyben a humanizmussal megvalósított eredmények beépülhetnek a
keresztény életbe és gondolatba. Itt minden emberi erőfeszítés új értelmet
nyer, mivel a Lélek uralma alatt jön létre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése