A szeretettől felemésztve

És elvitte Jézushoz - Európa nagy női szentjei sorába tartozik Árpád-házi Szent Margit. Hiteles életrajza olvastán elborzad a mai ember: hideg kolostor, minimális ápoltság, elviselt ruhák, a kellemetlen munkák végzése, böjtök, imádság nappal és éjjel, elmélkedés Jézus öt sebéről és az Eucharisztiáról, vezeklés és önostorozás. E világ királyainak visszautasítása. Végül 1270. január 18-án a vezekléstől és a szeretettől felemésztve, 28 évesen halt meg a Nyulak szigeti kolostorban.

Megkívánja ezt az Isten? És ha nem kívánja meg, elfogadja-e? Miért élt Margit? Miért lelkesültek életrajzírói, amikor róla írtak? Miért tette mindezt a királylány, mikor fölöslegesnek vélik ma a szenvedés eltűrését? 

Azért tette, mert magyar és keresztény! 

Szent Margit az önmagát pazarló magyar nemzet gyermeke, olyan akit vagy amit megszeret, attól vagy azért nem sajnál semmit sem, sőt önmaga érdekét nem nézve, parádésan veti be minden erejét és értékét az eszme vagy szerelme szolgálatába. Ha ebből a szemszögből nézzük Margitot, túlzásaiban észre kell vennünk a nagylelkű magyart, aki Istentől nem sajnál semmit sem. Ismerte családja történetét, szülei felajánlását az ország megmentéséért, és tudta, hogy Isten a szenvedésnek és az áldozatnak üdvösséghozó teremtő szerepet szánt. 

Van előtte minta, hiszen a mennyei Atya „előbb szeretett minket” (1Jn 4), nekünk ajándékozta legdrágább kincsét, egyetlen Fiát. 

Ha ebből a szempontból nézzük, Margit megértette Krisztus hívását: egyszerre volt Istené és a nemzeté. 

A Szentírásban is nagy jelentőségűek a meghívás-elbeszélések, amikor Isten nevén szólítja a kiválasztott személyt, és ezzel különös élettörténete kezdődik el az Istennel, és természetesen különös konfliktustörténete a családjával és a társadalommal is, amelyben él, s amelyhez küldetése szól. Az Ószövetségben Ábrahám, Izsák, Jákob vagy Mózes meghívása a kiemelkedő vallási személyiségek és nemzetformáló egyéniségek kötelező megerősítésének tartja az isteni meghívást, és egy feladatra való rendelését. 

Ennek szép példája Sámuel meghívása (1Sám 3,3b-10,19). A gyermeket anyja kiimádkozta, majd Isten szolgálatára szentelte, ezért a templomban nevelkedett. Isten őt használta fel üzenetének közvetítésére, úgy szólt hozzá, mint a prófétákhoz. Sámuel készséggel hallgatta, amit Isten mondott neki és meg is tette. 

Jézus maga másként használta a meghívás és kiválasztás igéket. Ő mindenkit meghív és a meghívás egy feladat végrehajtásának kezdete. A meghívott sajátosságai közé tartozik az Istennel, Jézus Krisztussal való kapcsolat intenzív ápolása (Jn 1,35-42). A meghívás alapja, hogy Isten kiválaszt egy feladatra, éspedig Isten fiának közösségére. A meghívás minden megkeresztelt embernek szól, és a külsőségekről a szívre irányítja a figyelmet. A közösségért végzett munka és a hit ereje a mennyei Atya felé fordít, és aki az Úrral egyesül, az egy lélek ővele (1Kor 6,13c-15a. 17-20). Ekkor már nem a puszta fizikai létet köszönjük, hanem hogy együtt élhetjük meg Krisztus közösségét.

„Dicsőítsétek meg Istent testetekben.” 1Kor 6,20

Darvas-Kozma József