1. Mindnyájan a Jézusba gyökerező hittel
járjuk a temetőket és mutatjuk be a szentmisét. Ma különösen azokért imádkozunk, akik a földi életből eltávoztak,
akiknek üdvössége biztos, de még a tisztulás állapotában vannak. Ezzel máris
kifejeztük az Egyház három állapotát. A II. Vatikáni zsinat Egyházról szóló
dogmatikus konstitúciójában ez áll: „Amíg tehát el nem jön az Úr a
maga dicsőségében és vele mind az angyalok (vö. Mt 25, 31), és a halál
szétrombolása után alá nem lesz vetve Neki minden (vö. 1Kor 15, 26--27), addig
tanítványai közül egyesek a földön
zarándokolnak, mások a földi életből
eltávozva tisztulnak, ismét mások
megdicsőült állapotban vannak, és „tisztán látják magát a háromszemélyű egy
Istent, amint van”; más fokon és más módon, de valamennyien egyek vagyunk Isten
és a felebarát ugyanazon szeretetében, és ugyanazt a dicsőítő himnuszt
énekeljük Istenünknek.” (LG 49). Krisztus valamennyi híve összeolvad az egy
egyházban, és egymáshoz kapcsolódik Őbenne. Jómagam nemcsak édesapámért,
öcsémért vagy nagyszüleimért imádkozom, hanem összes felmenő rokonomért, akik
200, 500, 1000, vagy 2000 évvel ezelőtt éltek. De imádságomban jelen van az
első embertől mindenki, mert Krisztusba fogott össze az Atya mindent. Ezért
mindaz, amit a szeretet engesztelésképpen szét oszt, az nem rövidül meg, hanem
gazdagabbá válik.
2. Időben bár az Egyház három seregre
oszlik, mégis tagjainak egysége a legkevésbé sem szakad meg. „Mert Krisztus
valamennyi híve az ő Lelkének birtokában összeolvad az egy Egyházba, és
egymáshoz kapcsolódik őbenne (vö.
Ef 4, 16). Az úton lévőknek és
a Krisztus békéjében elszenderült testvérek egysége a legkevésbé sem szakadt
meg, sőt erősebb lesz a lelki javak közösségében” (LG 49).
Melyek
ezek a lelki javak?
A Szentek, az örök haza polgárai, ott
vannak az Úrnál (vö. 2Kor 5,8), és őáltala, ővele és
őbenne szüntelenül közbenjárnak értünk az Atyánál, bemutatván érdemeiket, melyeket a földön
szereztek Jézus Krisztus, Isten és az emberek egyetlen közvetítője által (vö. 1Tim 2, 5). Nagy segítséget nyújt tehát gyöngeségünknek az ő
testvéri gondoskodásuk, közbenjárásuk és bátorító példájuk.
A zarándok Egyház az első keresztény
időktől kezdve nagy jámborsággal ápolta a holtak emlékét, és mivel "szent
és üdvösséges gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak
bűneiktől" (2Mak 12,46),
közbenjáró imákat is ajánlott föl értük” (LG 50).
Mindenszentektől 8 napon keresztül s máskor is
szentségekhez járulunk, imádkozunk, alamizsnálkodunk, és önmegtagadást végzünk.
Íme a szentek megvalósulóban lévő egysége: a menny, a tisztulás és a föld
szentjei. Jóllehet különböző fokban valamennyien szentek az őket éltető és
egyesítő Krisztus kegyelme által.
3. Ennek a vigasztaló valóságnak távlatában
a halál többé már nem pusztulás, hanem átmenet, sőt az örök életre való megszületés: „hogy ha földi sátrunk összedől,
Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben, amit nem emberi kéz épített”
(2Kor 5,1). A test visszahull az atomok világába, a lélek azonban Istennél él,
az idők végén pedig Krisztus által a test feltámad, megdicsőült állapotba
kerül. Mi a zarándok egyház tagjai ezt a végső feltámadást várjuk, ami
kiteljesedett mértékben részesít Krisztus misztériumában. Halottak napján nem a
halált magasztaljuk, hanem abban Isten tervét látjuk, a horizontot, s ez lesz
mennyei születésnapunk. Ha elfogadjuk a Krisztushoz tartozást, biztosak
lehetünk, hogy övéi sorába tartozunk. Ha a kegyelem és a szeretet által őbenne
és őérte élünk, így semmi, még a halál sem ragadhat ki Krisztus kezéből. Ő
mondja: „Bízzatok, én legyőztem a halált!” Krisztus a halált és fullánkját is
legyőzte, s visszatérve a sírból felragyogtatta előttünk a ”föltámadást és az
életet”.
Ezzel
a hittel minden sírnál és minden koporsónál nemcsak megvigasztalódunk, hanem
képesek vagyunk másokat is megvigasztalni, mert Jézus igazolta, amit mondott:
”Én vagyok a feltámadás és az élet: aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni
fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg örökre” (Jn 11,25).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése