Egy parancsban a 613

Jézus a főparancsot kiemeli a parancsok dzsungeléből, és kiteljesíti a felebaráti szeretet kötelezettségével (Mk 12,28b-34). Egy írástudó azon töprengett, hogy melyik az első a 613 parancs közül. Hát Jézust kérdezi. Jézus megválaszolja: „Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből…” és kiemeli, hogy ez az első parancsolat. Nyomban hozzáfűzi a másodikat is: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”

Isten szeret téged, gondolom megtapasztaltad. E szeretetre méltó válaszod csak ez lehet, ha fenntartás nélkül, szeretettel neki adod magadat. E szeretetből, a második parancs, az emberszeretet forrásozik, amit úgy kell tekinteni, mint Istennek szóló áldozatbemutatást. (Ha szeretsz engem, akkor értem szeressed az embereket, akik a te testvéreid). Így az önfeláldozás magát a személyt, az embert teszi kultikus áldozattá. Vagyis Isten szereti az embert, önmagát adja neki. Az ember, aki szellemi lény, felismeri ezt a szeretetet, és ő is önmagát adja (nem helyettesítő valamit) Istennek az embereken keresztül. Az Isten kiválasztásából kiinduló gondolatsor ilyenformán érkezik vissza eredetéhez, a mindenható és létbeszólító Istenhez.

A két parancs annyira összetartozik, hogy egyiket a másik nélkül nem lehet megtartani. Aki ezt megtartja, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál. Az írástudó ezt a belső logikát fedezte fel Jézus válaszában. Szeresd önmagadat helyes módon, mint istengyermeket, hogy szerethesd felebarátodat Istenért.

Jézus a főparanccsal hadat üzen egyrészt a fanatizmusnak (hogy Isten nevében bántsák az embert), másrészt a globalizmusnak, melynek összetevője: szeresd önmagadat, a felebarátodat felejtsd el, sőt a többieket taposd el, ha kell (ld. ahogyan a hazai privatizációt végbevitték).

Az újszövetségben az Isten- és emberszeretet együttese az önfeláldozás, az életáldozat megvalósítása.