10. A
székely székek
Erdély birtokbavételekor a
székelység csatlakozott a magyarsághoz és vele együtt ment, annak
szálláscsinálója volt. Gyula legyőzése után, Erdőelvi Zoltán első vajda a székelyekre támaszkodik István király
Erdély feletti hatalmának és egyházszervezetének kiépítésében. Ekkor a székely
népterület a mai Szászvárostól hosszú sávban húzódott kelet felé az
Olt-kanyarig, észak felé pedig a Marosig terjedt.
A székelyek törzsiszervezete
türk eredetű: 6 nemzetségre (hadcsoportra) oszlott, ezeken belül 4-4 ág volt,
melyeknek örökletes vezető családjaiból megszabott sorrendben évente felváltva
kerültek ki a nemzetségi bírók és katonai parancsnokok. E szervezet létezett
már, amikor a székelyek mai lakóhelyükre költöztek, mivel a később széttelepülő
székely csoportok mindegyikében megtaláljuk az ugyanazon nevű hat nemzetséget,
tehát mindegyik részt vett minden kirajzásban. Bárhová települtek, a földet az
egész székely nép közös tulajdonának tekintették.
A 4-4 ágat, emberhiány esetén
„új”-nak nevezett ággal pótolva, szintén mindenütt újjászervezték. A közös
nemzetségi földből a tisztségviselőknek többszörös részesedés és egyéb jövedelem
is járt, s így vagyoni rétegződés jött létre, de feudális függési viszonyok nem
alakulhattak ki, mert minden székely szabad ember volt, a később „nemesi”-nek
elismert szabadságban részesült, a közös földből való méltányos részesedés
jogával és a személyes katonáskodás kötelezettségével. A székely hadsereg
könnyű lovasságból állott, mert az ellenséget meglepetésszerű, villámgyors
rohamokkal nyugtalanító és színlelt megfutamodással tőrbe tudta csalni. Ezért
is legtovább őrizték a legelőváltó pásztor életmódot.
A királynak eleinte lóval
adóztak, majd a 12. század közepén bekövetkezett erdélyi ujjárendezés
következtében földművelésre tértek át, akkor is
csak állatállományuk után, természetben adóztak (ökörsütés). Az ország keleti
határainak védelmére a támadó úzokkal, majd kunokkal szemben Szent László
(1077-1095), majd II. Géza (1141–1162) áttelepíti a ”telegdi” székelyeket a
királyi uradalom („Udvarhely”) területére.
A székelyek üresen maradt földjére, a
Hortobágy, a Sebes, a Szád és keletre a Sáros völgyébe II. Géza flandriai
németeket telepített (szebeni, újegyházi és nagysinki szék), akiknek átadták
helyneveik egy részét. II. Endre még 1224 előtt Szászvárostól Barótig terjedő
területen élő székelyeket áttelepíti Sepsi- és Orbai székbe és helyüket a Rajna
és Mozel menti telepeseknek adta (szászvárosi, szászsebesi, szerdahelyi és
kőhalmi székek). A Medgyes körüli székelyek Marosszékbe költöztek. A Szászkézd
körüliek 1288-ban részben a Torda melletti Aranyosszéket alapították, részben
Sepsi széktől, Orbai széktől északra telepedtek meg Kézdi székben, mely a két
előbbivel a későbbi Háromszék kerületben egyesültek. A királyi hatalom 1230
körül létrehozta a székely ispánság intézményét. Rendszerint a király nevezte
ki, a király képviselője és a székely had vezére. A medgyesi és szászkézdi
székelyek helyére települt két szász szék 1402-ig a székely ispán hatósága
alatt maradt. A szék, a középkori Magyarországon az autonóm székely, szász, kun
kerületek bírói és igazgatási fórumát, valamint annak illetékességi területét
jelentette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése