2014. 12. 20.

Amire az ember gondolni sem mert



Advent negyedik vasárnapjának prefációjában az előkészületek valamennyi résztvevőjét megemlítjük. A várakozás beteljesedéséhez közeledik. Ő jön, akit az örök Atya üdvtervében az emberiségnek ajándékoz; aki után az ígéret népe vágyakozott; aki előtt e népnek királyai és prófétái mind csak előcsapatok, útkészítők. Az Ő közeledtét jelezte Keresztelő János, akinek a bemutatás lett az osztályrésze. De ki lehet ez a fő vendég, ki érdemli meg ezt a nagy előkészületet? Ha a teremtett világ ilyen gazdag és csodálatos, melynek alakulásához évmilliárdok társultak, milyen lehet az, akiért mindez létrejött?
Az első karácsonykor megtörtént az, amire az emberiség gondolni sem mert, feltárult Isten végtelen terve, amely örökre befoghatatlan marad, miközben érthető és élhető. Ez a karácsony misztériuma. Mint a pusztaság „végén” húzódó horizont, amely az ég és föld találkozását láttatja, miközben soha nem érhető el. Mi itt és most élők, mint embertestvérünkre tekintünk a végtelen Isten Fiára, aki egy lett közülünk, aki összekötötte az eget a földdel.
Mi, mai várakozók nem vágyakoznánk a vele való találkozásra, ha nem lenne már velünk. Aligha értékelnénk nagyra, ha személyét és a művét nem látnánk a hit tekintetével. A mai vasárnapot az itt és most megvalósuló történelmi jövetel gondolata hatja át. Nekünk ma adatik megélnünk az örök Atya tervét. Nekünk ezek az évek állnak a rendelkezésünkre, hogy felfogjunk valamit is Isten végtelen tervéből. Az is megadatott, hogy tegyünk a szerető Istennel együtt valami keveset. S ha már tesszük, tegyük jó szívvel és szeretettel, ahogyan az Úr tesz. Legyünk igazán ember, mégpedig olyan, amilyennek Isten megtervezett és megmutatta Jézus személyében.
Elkápráztat  már az ünnepre készülésben azok személye, akik családjukért, másokért vagy az Úrért valami nagyot tesznek, akár Dávid király, aki nagylelkűen templomot akar építeni (2Sám 7,1-5, 8b-11,16). Pedig arra kellene figyelnünk, amit az Úr tesz értünk. Természetesen tenni kell a jót, de arra kell figyelnünk, hogy Isten készít nekünk örök hajlékot, megalapítja bennünk Isten országát, amelynek soha nem lesz vége. Amíg a földies ember az Istent szeretné „behálózni”, hogy azután a maga igényei szerint  felhasználja, addig Isten minket kíván mindenestül bevonni az ő szentségének terébe, műveibe, szentháromságos életébe. Isten Fiának a Szűz méhébe való leszállása, s az Ő mennybemenetele és a Szentlélek kiáradása igazolja, hogy Krisztus ragad meg bennünket a Szentlélekben, s visz az Atyához (Lk 1,26-38).
Ezt bizonyítja a Szűzanya élete, aki a legtökéletesebben engedte magát lefoglalni Istentől, testestül-lelkestül a mennybe emelte az ő szent Fia. Egyháza által Isten minket is megszólít, hogy létgazdagságát közölje velünk is (Róm 16,25-27). Ehhez viszont tökéletes együttműködést kér. Amikor a szentáldozásban átadjuk magunkat neki, akkor Isten temploma leszünk, igazi Betlehem. Őt sugározzuk otthonainkban. Mindezért dicsőség legyen Istennek!

„Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem szavaid szerint!” Lk 1,38

Darvas-Kozma József

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése