Advent negyedik
vasárnapjának prefációjában az előkészületek valamennyi résztvevőjét
megemlítjük. A várakozás beteljesedéséhez közeledik. Ő jön, akit az örök Atya
üdvtervében az emberiségnek ajándékoz; aki után az ígéret népe vágyakozott; aki előtt e
népnek királyai és prófétái mind csak előcsapatok, útkészítők. Az Ő közeledtét
jelezte Keresztelő János, akinek a bemutatás lett az osztályrésze. De ki lehet
ez a fő vendég, ki érdemli meg ezt a nagy előkészületet? Ha a teremtett világ
ilyen gazdag és csodálatos, melynek alakulásához évmilliárdok társultak, milyen
lehet az, akiért mindez létrejött?
Az első
karácsonykor megtörtént az, amire az emberiség gondolni sem mert, feltárult
Isten végtelen terve, amely örökre befoghatatlan marad, miközben érthető és
élhető. Ez a karácsony misztériuma. Mint a pusztaság „végén” húzódó horizont,
amely az ég és föld találkozását láttatja, miközben soha nem érhető el. Mi itt
és most élők, mint embertestvérünkre tekintünk a végtelen Isten Fiára, aki egy
lett közülünk, aki összekötötte az eget a földdel.
Mi, mai várakozók
nem vágyakoznánk a vele való találkozásra, ha nem lenne már velünk. Aligha
értékelnénk nagyra, ha személyét és a művét nem látnánk a hit tekintetével. A
mai vasárnapot az itt és most megvalósuló történelmi jövetel gondolata hatja
át. Nekünk ma adatik megélnünk az örök Atya tervét. Nekünk ezek az évek állnak
a rendelkezésünkre, hogy felfogjunk valamit is Isten végtelen tervéből. Az is
megadatott, hogy tegyünk a szerető Istennel együtt valami keveset. S ha már
tesszük, tegyük jó szívvel és szeretettel, ahogyan az Úr tesz. Legyünk igazán
ember, mégpedig olyan, amilyennek Isten megtervezett és megmutatta Jézus
személyében.
Elkápráztat már az ünnepre készülésben azok személye,
akik családjukért, másokért vagy az Úrért valami nagyot tesznek, akár Dávid
király, aki nagylelkűen templomot akar építeni (2Sám 7,1-5, 8b-11,16). Pedig
arra kellene figyelnünk, amit az Úr tesz értünk. Természetesen tenni kell a
jót, de arra kell figyelnünk, hogy Isten készít nekünk örök hajlékot,
megalapítja bennünk Isten országát, amelynek soha nem lesz vége. Amíg a földies
ember az Istent szeretné „behálózni”, hogy azután a maga igényei szerint felhasználja, addig Isten minket kíván
mindenestül bevonni az ő szentségének terébe, műveibe, szentháromságos életébe.
Isten Fiának a Szűz méhébe való leszállása, s az Ő mennybemenetele és a
Szentlélek kiáradása igazolja, hogy Krisztus ragad meg bennünket a
Szentlélekben, s visz az Atyához (Lk 1,26-38).
Ezt bizonyítja a Szűzanya élete,
aki a legtökéletesebben engedte magát lefoglalni Istentől, testestül-lelkestül
a mennybe emelte az ő szent Fia. Egyháza által Isten minket is megszólít, hogy
létgazdagságát közölje velünk is (Róm 16,25-27). Ehhez viszont tökéletes
együttműködést kér. Amikor a szentáldozásban átadjuk magunkat neki, akkor Isten
temploma leszünk, igazi Betlehem. Őt sugározzuk otthonainkban. Mindezért
dicsőség legyen Istennek!
„Íme az Úr szolgálóleánya: történjék velem
szavaid szerint!” Lk 1,38
Darvas-Kozma
József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése