Karácsony. Isten szeretete egy Gyermek szeretetreméltóságában nyilvánul meg a világ felé, hogy megértesse, mennyire szereti. Hogy az isteni parancsok útján haladjon, az embernek szüksége van arra, hogy szívét kitágítsa az Isten végtelen szeretetéről való meggyőződés. Ezért kell elmerülni a karácsonyi misztérium szemlélésébe, amint azt Szent János írja: „Az Ige testté lett és közöttünk élt” (Jn 1,14), „Megismertük a szeretet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne (1 Jn 4, 16). Aki hisz a Szeretetben, az fenntartás nélkül, teljesen neki tudja adni magát. Így hitt és adta magát Krisztusnak Szent István első vértanú. Egyházunk elsőnek őt állítja a Betlehemi jászol mellé, hogy bemutassa gyermekeinek az Isten szeretetére adott leghitelesebb választ: a vértanúságot. A vértanú haláláig megtartja a hitet Krisztusban, aki azért jött, hogy üdvözítse. VI. Pál pápa mondta: „Ma az egyháznak nem tanítókra van szüksége, hanem tanúságtevőkre”. Merünk-e tanúságot tenni Krisztusról?
Képes Krónika |
István (Sztefanosz - jelentése koszorú) diakónus
vértanúságát feltűnő részletességgel Szent Lukács örökítette meg az Apostolok Cselekedeteiben
(6,1--8,2). A 6. és 7. fejezetben Lukács nem annyira a vértanúságot
hangsúlyozta, mint inkább azt az üdvtörténeti fordulatot, amelynek dátuma
István halálának napja: a fiatal Egyház
Jeruzsálemből szétszóródik "Júdeába és Szamariába", majd a pogányok közé
is, s ezáltal egyre szélesebb körben terjed az Evangélium.
István a hét diakónus egyike, akiket
az apostolok azért választottak, mert feszültség támadt a görög nyelvű és
hellén kultúrájú, valamint a jeruzsálemi hívek között. Az apostolok ezért úgy
határoztak, hogy megbíznak hét hellén férfit az asztal szolgálatával, s ők az
imádságnak és az ige szolgálatának élnek. E férfiak igazi apostolok, akiket nem
lehet ugyan együtt említeni a Tizenkettővel, de teljes bátorsággal hirdették az
Evangéliumot, és magukkal vitték egész Júdeába.
A hét diakónus közül Lukács kiemeli
Istvánt – aki Gamaliel egyik legjobb tanítványa és a rabbinikus bizonyítás
mestere - ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit'' mint igazi keresztényt.
István a tett, a rend, az akarat embere. Megrázó szónok. Származása és
műveltsége miatt alakja jelentőssé és veszélyessé nőtt!
Isten
nagyobb mértékben tette őt kegyelme eszközévé, mint a másik hatot, ezért művelt
csodákat és jeleket a nép körében. Emellett a bölcsesség ajándékából is
bőségesebben részesült, ennek köszönhetően hirdette oly nagy erővel Isten
igéjét, hogy a zsinagóga hívei, akik „ellene támadtak, és vitatkozni kezdtek
Istvánnal, de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem
tudtak helytállni.''
Lukács az Egyház története
szempontjából látja fontosnak István szerepét, mert az ő halála vezeti be az Egyház elszakadását a jeruzsálemi
Templomtól és a zsidóságtól. István személyében és küldetésében világosan
láthatóvá válik a lelkek szétválása, hasonlóan ahhoz, ami Jézus körül
lejátszódott. Nem véletlenül válik a tanítvány életének vége is hasonlóvá Mesteréhez.
Miként Jézust, a tanítvány Istvánt is a főtanács
elé állították - mert rövid időre gazdátlan volt a helytartói hatalom, ami
kapóra jött a tömegszenvedélynek - és ez a jogi hatóság folytatta le a pert.
Ugyanazokkal a vádakkal léptek föl ellene, mint Jézus ellen: hamis tanúkat béreltek
fel, hogy állítsák: „Ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen
beszél!” (ApCsel 6,11-13).
Istvánon
beteljesedik Krisztus ígérete: ,,Amikor majd a zsinagógákba vagy a hatóságok és
a hatalmasságok elé hurcolnak titeket, ne gondolkodjatok rajta, hogyan
védekezzetek és mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában majd megtanít
benneteket rá, hogy mit kell mondanotok'' (Lk 12,11--12). Ezért tudja István
is, hogy mit kell mondania. Áttekinti Izrael egész történetét, az üdvtörténetet,
amelynek során Isten oly sokszor művelt csodákat a nép érdekében. Felsorolja
Isten csodatetteit és a nép ellenkezését. Isten elküldi egyszülött Fiát, az
Igazat, s a zsidók, mert keménynyakúak és körülmetéletlen a szívük, keresztre
feszítették.
István
tanúságtevő védőbeszéde a villámok tüzes vonalaival rajzolja ki az
üdvtörténetet Ábrahámtól Mózesig, majd Jézusig. A beszéd súlyos vádként hullott
a vádlókra, amit azok meg is értettek, azért vicsorították rá a fogukat. István
azonban kimondta az ítéletet: ,,Látom a megnyílt eget és az Emberfiát, amint
ott ül az Isten jobbján!” Igen, a Bírót látta, aki fölment a mennybe, és a
saját szava szerint megtagadja azokat, akik megtagadják őt. Elvétetik tőlük az
örömhír, s akik most köveket ragadnak, hogy Istvánt elhallgattassák, a végső
ítélet előtt állnak.
István a halálával megpecsételte
bátor tanúságtételét. Mesteréhez annyira hasonlóan hal meg, nem hiába kiáltja:
,,Úr Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” (7,59). István vére nem omlott hiába.
Úgy tűnik, hogy ez volt a Saul megtéréséért kiontott vér. (Diós és Ijjas
nyomán)
István
vértanúsága is egészen az Evangélium terjedésének szolgálatába állt. És ez
minden szent életében így van: a személyük egészen eltűnik a szolgálatuk
mögött, amit Isten megbízásából a keresztény közösség, az emberek, a világ és
az üdvtörténet javára végeznek. A szenteknek nem a hatalom kell, hanem az
Igazságon alapuló szeretetszolgálat. Maga Jézus így mondta tömören: ,,az
Emberfia nem azért jött, hogy őt szolgálják, hanem hogy ő szolgáljon és odaadja
az életét'' (Mk 10,45).
Az igazi tanítványok, a szentek, ebben követik
Krisztust, aki erre hívta őket, és hív minket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése