2013. 11. 02.

Apám lelke belém költözött...



Venczel József  a 20. századi Erdély nagy személyisége 1913. nov. 4-én született Csíkszeredában. Hitvalló és tudományos élete előtt olyan kiváló emberek tisztelegtek, mint istenszolgája Márton Áron. Középiskolai tanulmányait a helyi Róm. Kat Főgimnáziumban végezte, amelynek édesapja is matematikatanára volt, akit korán jelentkező betegsége, sclerosis multiplex vette le a lábáról. Korai nyugdíjazása miatt felesége női kalapszalont nyitott, hogy a család rendes ellátását, és két kiskorú gyermekük József és László nevelését biztosítsa. A szobához majd ágyhoz kötött nagy műveltségű édesapa gyermekei oktatásában találta meg feladatát. A tanárai közül nagy hatással volt a fiatal Venczelre a híres népzene- és néprajzkutató Domokos Pál Péter, aki tehetséges tanítványát magával vitte néprajzi gyűjtőútjaira. Venczel József joghallgatóként beteg édesapja vigasztalására a következőket írta, amit a Krisztus világa 2013. októberi száma közölt először:
  Apám lelke belém költözött...
Gondolat szimbólumok apámról apámnak 1931 József napján.
Reggel, amikor az éhes virágok felhabzsolják a gyöngyharmatot s az élet beleásít a levegő mindenségbe s magába szív egy kis mozgást, vért, szerelmet, érzést  - Vincze Józsi kimondta.
-        Szántani megyek.
És hiába mondta Vinczéné asszony, hogy gyenge vagy még Józsi.
Vincze Józsi ment. Pedig alig lépett. Mint mázsás súlyokat emelte lábát, de ment, mert kicsúszott száján a szó.
-        Szántani megyek.
Elől lépdelt a két vezér ökör. Mint két hajó ringott végig fehérségük a kis fekete házak között. S ezek csodálkoztak s amazok lágy bőgésükkel bizonygatták, hogy ők az élet… És most temetni mennek.
     Mert valahogy érezték, hogy a gazda nem a régi. Hol az az élet, amelyik ugyan tudott ujjongani, amikor a tavaly a gabonát hozták haza. Hol az a gazda, amelyik akkor olyan büszkén állt meg székelykapuja előtt és arcában úgy átforrt az élet kiteljesüléséhez jutott mező, föld és úgy ráborult lelkére az élet zsongása, mint székely nagy ünnep és lehetett látni, hogy visz bizsergést a húsba; vért; életet; mint a napsugár és hideg forrás. És hol az a gazda ki annyiszor mondá az áment a fűszálak s a gabonaszemek nagy imádságára „hogy himbálózni, nőni, érni, teremni; élni kell…” ... és hogy hiányzott ez most a két vezérállat lelkének.
   S Vincze Józsi nagy nehezen felemelte az ostort, gyengét rittyentett vele s a két állat rálépett a le tarlott földre.
   Vincze Józsi nagyot húzott friss reggeli levegőből, s valamit maga elé dünnyögött.
   Csak a két állat tudta, hogy az nem az áment volt.                                                        
És vad erővel végig röpült az első barázda.
De az új nekiindulásnál megállt. Még lépett egyet. De akkor úgy érezte, mintha egész ég rászakadt volna. Meg se tudott mozdulni.
Lassan felemelte rá a lábát, de az visszaesett a régi nyomba s beléje ragadt, mint a sárba. Pedig éktelen száraz volt a föld, mint a vasárnapi pap beszéde. S a két csizma többet meg se mozdult. Nagy elkeseredés öntötte el Vincze Józsi lelkét s elkeseredése szóba fogant.
Nem káromkodott, csak foga között kifeszült a szó és belehullót a barázdába, mint a leejtett
kavics és ott sokáig küzdött ez az elbúsulás a földszemcsékben az ujjongó élettel, a végén is magukhoz fogatták: testvérnek.
  És Vincze Józsit előrerántotta az ekeszarv s ő is bedőlt keserűsége után a rögök közzé. És őt is magukhoz fogadták, testvérnek.
  És Vincze Józsinak olyan jól esett beszélgetni a földdel. Úgy érezte, hogy minden kis porszem más hangon ugyanegyet zsong: élet.
  És zsongásuk még egyszer tettre lökte: felemelkedett. Az ökrök már messze jártak, az eke félrelógva utánunk gürcölte a barázdát.
De visszahullót: visszahúzta a föld magához és a kis föld fiak zsongtak mindig hangosabb szóval.
  Vincze Józsi is velük zsongott. Pompás zsongás volt: karban szállt az ég felé, hol a madarak magyarázták és örültek. Lent félredobott föld-fiúm az ott maradt kis vadvirág csodálkozva nézett le az új föld-rögre: az emberre s csodás illatát kiröpítve: odasuttogta millió más testvérnek: „ Az ember alszik.”                                    
                                             II.
  És Vincze Józsi többet nem látta a mezőt. Zsongás haza vitte magával. De a mező: a fűszál, az érő gabonaszem: a föld-fiú messze voltak tőle. És Vincze Józsi sokszor annyira vágyott utánunk. De tehetetlen volt. Ott feküdt nap-nap után az eresz alatt. Csak mésziről hallotta a kerekek nyikorgását. S akkor tudta, hogy vagy jönnek, vagy mennek. Csak messziről hallotta az ökrök bőgését. S akkor tudta, hogy azok vágyakoznak. Csak messziről hallotta az emberek beszédét is. S akkor tudta, hogy az ember is csak épp olyan föld, mint a többi élet: és tudta, hogy a lélek benne csak a föld életzsongásának csodás virága. És szent meggyőződéssel élt benne az utolsó délelőtt zsongó föld-fia.
                                                            III.
  A magány gondolatokat hozott és ő nagy-nagy szomjjal szívta fel a kis zsongó eszméket. És úgy örült. Olykor felkacagott, amikor senki se hallotta. És úgy búsult. Olykor fel felsírt, amikor senki se hallotta. Csak a föld, s az élet. Egyszer aztán fiának elmondta nagy kacagásait és nagy sírásait. S az pennát hozott és leírta a kis zsongó érzéseket.
   És milyen csodásak voltak azok.
   Mint a harmat.
   Mint a patakgyöngyöző vízszeme.
   Mint a virág illata.
   Mint a madárdal.
   Mint a fű ezer suttogása.
   Mint a gabonaszem meséje.
   Mint a föld pora.
   Mint az élet.
   És milyen elsodrók voltak azok.
   Mint a vihar.
   Mint a zúgó malomárok.
   Mint a fekete füst.
   Mint a bika elbődülése.
   Mint a letört virág fájdalma.
   Mint a fű sírása.
   Mint a gabonaszem keserve.
   Mint az erdő jaj-búgása.
   Mint a tört szárnyú madár éneke.
   Mint az élet.
És a kis megérzések mindig jöttek. Az utolsó délelőtt föld-fiának zsongása mindig újakat hozott. Egyszer versben született:
                „ Az élet a hegy,
                   Az élet a föld,
                   Szeretet az élet,
                   Az élet az Isten,
                   Hujhé, hujhé, áldassék az Isten: székely örök Isten.”
S a kis Vincze gyerek napról napra ott szívta magába az életet roncs apja mellett. És egyszer nagy vágyat érzett az után a föld után, mely apja szavaiban, mint a bizsergő hús, mint lázadozó vér, mint az életadó tej, mint csodás élet jelent meg.
  És egy nap a földet ő is látta. Zsongását ő is hallotta. Varázsát ő is érezte. Illatát ő is magába szívta.
  S ujjongva szaladt haza, s mint az élet dalát kiáltotta volna ki, odaborult apja ágyára és sírva zokogta oda neki.
  - „Apám! Én is, én is írtam. A földet én is láttam. A zsongást én is hallottam. A varázst én is éreztem. Az illatot én is magamba szívtam. Apám! Én is, én is írtam.” Csendesen simogatta meg fia lelkesülő arcát a remegő kezű öreg, mintha a mesét mondó virágot simogatná. S behunyta szemét, mint ott kinn a barázdában, mert érezte, hogy most a föld, a zsongás, a varázs, az illat, az élet jött el hozzá és intett: 
  - Olvasd!
  S a gyerek, mint az élet imádságát, mint saját élete himnuszát suttogta:
              „ És láttam a földet,
                 Zsongott, mint a fűszál,
                 S varázsa rám száll,
                 S éreztem illatát,
                 S magamba szívtam,
                 S az életet hívtam,
                 Hívtam,
                 S apám lelke belém költözött”
  A virág olykor csodálattal nyílik. A fűszál olykor magasra nyújtja nyakát. A madárdalban olykor van valami meg nem értett kérdés. Mintha mindannyian benne volnának ebben a mondatban: „apám lelke belém költözött.” Ez a virág szava. Ez a fűszál válasza. Ez a madár dala. Ez a föld üzenete. Ez az élet. És fiára nézett. Magához húzta. Remegő ajkát arcára nyomta.
  - Kicsi fiam! Az én lelkem beléd költözött? A föld mondta neked ezt? A virág? A madárka? Szólj kicsi fiam ki mondta neked?
 S pihegve jött a válasz: - Az élet.
 Vincze Józsi az öreg feldobbant: - Az élet?!
    Aztán csak pihegtek mindketten. Kint kerekek csikorogtak. Az emberek szava behallatszott. Az ökrök vontatva sírtak. Egy volt a mondat:
  „Apám lelke belém költözött!” S az öreg Vincze kilökte a hálaadást: 
  - Ámen.
És boldog volt fiával együtt. S a hét ökör az istállóban ujjongva kezdett bőgni:
  - Ámen. Ámen.

Édes jó Apa! Engedje meg, hogy ezzel a pár sorral vigasztaljam meg névnapja alkalmával és kívánjak minden jót, szerető fia, Józsika.
Kolozsvár, 1931. III. 19.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése