Főméltóságú és Főtisztelendő Érsek Atya!
Kedves gyászoló Szociális Testvérek!
Kedves hívek!
Nincs könnyű feladata annak, aki méltatni szeretné
Dénes Anna Szeréna szociális testvér sokoldalú szolgálatát a 65 esztendőnyi
szerzetesi élete folyamán. Őszintén, a csíkmenasági szülői házból kapott mély
hittel viszonyult mindenhez, jóhoz, rosszhoz, börtönhöz és megpróbáltatásokhoz
egyaránt.
Isten kegyelmének tartom, hogy itt földi
porhüvelyének koporsója előtt, visszapillantásából idézhetek, amelyet pontosan
40 esztendeje, 1973 májusában írt, a vallásüldöző kommunizmus éveiben.
Ebből idézek: „Uram, Te hívtál el magadnak
fiatalságom hajnalán… „Jöjj az égi
menyegzőre falusi, egyszerű kisleány.” – És én elindultam hívó szavadra,
boldogan, lelkesen. Kigyúlt az égi fény, a kicsi piros mécses, a szívem.
Elmaradt az egyszerű falusi ház, templomunk, a kert, a bükk, családom,
ifjúságom, s lettem egészen a Tied.”
„Édesanyám meleg, derűs lelkén át ismertem meg
Istent, a vallást. Egyházunk szent énekeit tőle vettem át. Nem sejtették még
akkor ők sem, hogy kinek nevelgetik e törékeny leánykát… Édesapám erős hite,
szigorúsága, egyházias gondolkodása nagy hatással volt reám. Még ma is ott
zsong lelkemben a gyermekkor mély benyomása, amikor a Roratéra lámpásokkal
mentünk egyes sorban. Édesapám ölébe vett s úgy törtettünk a nagy csíki hóban.
A jéghideg csíki templomban édesanyám térdén ülve hallgattam naponta a
szentmisét. Ki tudná elmondani azt a sok belső élményt, amely a nagyböjt folyamán
gyermeklelkemen végigjárt… A Virágvasárnapok körmenetes, ünnepi hangulata,
Nagypéntek gyásza, szomorúsága. Aztán a hagyományos „határkerülés”
Húsvétvasárnapján. A feltámadás allelujás énekeitől visszhangzott a határ.
Ilyenkor egy szív, egy lélek volt az egész falu, az Isten népe úgy ünnepelt,
mint egy nagy család.”
Már a gyermekkorban megérintette a hivatás. Szülei
többször próbára tették, hogy meggyőződjenek elhatározásáról. 1945. április
25-én elvitték Csíksomlyóra, ahol a Szűzanya oltalmába ajánlották, majd átadták
a Szociális Testvéreknek. 1948. május 16-án elérkezett életének legboldogabb
napja, ezt több alkalommal hangsúlyozta, főleg a fiatalok előtt, amikor
hivatalosan is beiktatták a testvéri közösségbe, amelyet egész lelkéből
szeretett, utolsó leheletéig.
Meggyőződése állíthatom, mindvégig jelmondatának
szellemében – ,,Ecce ancilla domini! Íme
az Úr szolgáló leánya!’’ – a szolgálat és szeretet jegyében igyekezett
beállítani életét.
Már a Szent Mihály plébániai közösség megbecsült
tagjaként meghatódva nyomatékosította: Bár a történelmi körülmények miatt
keveset tudott megélni a Társaság közösségi életéből, ő mindig a Szociális Testvérek
közösségéé maradt.
Meggyőződésem szerint hitünk mélysége a legnehezebb
megpróbáltatások idején mutatkozik meg. Ilyen körülmények között bizonyított,
igazi hitvallóként Krisztus mellet Szeréna testvér is.
Mindannyiunk számára mély értelműek vallomásának
sorai. „Akkor kezdtem mélyebben megérteni, mit is jelent a Krisztus-követés.
Istenem, mennyire irigyeltem azokat, akiket meghívott az Úr a keresztútra.
Aztán vágyam teljesedett és megkezdődött a második, a keményebb noviciátus… Itt
aztán az Úristen maga oktatta lelkemet az igazi lényeglátásra. Sokszor
elmondogattam sötét cellámban:
Isten
veletek, színek, fények,
én már
csak lelkemmel nézek;
nem
zavarnak árnyak, ködök,
minden
leegyszerűsödött.
Nagy hálával és szívesen gondolok erre az időre,
mert a 25 évből 15 számkivetésben telt el. Hányszor tapasztaltam a jó Isten
gondviselő szeretetét! A sok külső és belső szenvedés közepette szövögettem a
terveket és hittem azt, hogy még megadja az Úristen azt a kegyelmet, hogy
szolgálhassam az Egyházat.”
Milyen igazi szerzetesi alázatosságról tanúskodnak
az írása végére jegyzett szavai:,,a fenti sorokat elöljárói felszólításra, az
engedelmesség jegyében, 1973-ban írtam. Szeréna Testvér.”
Honnan volt benne a lelkierő? Az imádságos életből
és az Úr Jézus iránti nagy szeretetből. Viselte a különböző börtönök
kegyetlenségeit, a hat éves ítéletet. Különösen a csíkszeredai női börtön volt
a legkegyetlenebb, a nagy hidegek és a durva bánásmód miatt.
Külön fejezetet nyitott Szeréna testvér életében az
1960-as év, amikor Erőss Lajos apostoli protonotárius, a későbbi nagyprépost
atyával egyszerre kerültek a Bărăgan-i kényszerlakhelyre. Most Erőss atyának a
Szeréna testvérről írt jellemzéséből idézek: ,,Itt sokat szenvedett a nagy
hidegek és viharok miatt, de lelke lett az ott élő papi közösségnek és
civileknek. Szívesen dolgozott egy novíciával az állami gazdaság
gyümölcsösében. Ugyanakkor nagyon súlyos rákbeteget ápolt, aki ott meg is halt.
Minden testi-lelki megpróbáltatás ellenére a négy év a szolidaritás ideje volt.
Egymást támogattuk fizikai munkákban és lelkiekben. Mindannyian önálló életet
éltünk a magunk szalmaföldes, kis vályogkunyhójában. Vasárnap és ünnepnapokon
közösen vettünk részt a szentmiséken. A milícia ellenőrizte életünket, és
havonként egyszer az államvédelmi szervek kihallgattak.”
„1964 áprilisában, nemzetközi nyomásra, vége lett a
kényszerlakhelyi büntetésnek. Ez számára szabadságot, de munkanélküliséget
jelentett. Meg kellett tapasztalnia a nincstelenség, munkanélküliség
lélektanát. Ilyen körülmények között is, a börtön megbélyegzettségével a
szívében, bátorkodott foglalkozni az egyetemi ifjúsággal és azokkal az
egyetemista lányokkal, akik hivatást éreztek lelkükben az elkötelezett életre,
amikor ez a kommunista elnyomás miatt újabb börtönnel járhatott volna. De a
legnagyobb titoktartás mellett tette, hogy az utánpótlásról gondoskodjék. Így
születtek meg lassan a fiatal utódok. Közben meg kellett keresnie a kenyerét és
így a nyugdíjéveit is biztosítani.”
Szeréna testvér hősies odaadással 1985 júliusától
2004 novemberéig, 19 éven keresztül ápolta Erőss Lajos atyát, annak haláláig.
„Ennek a megfeszített
áldozatos életnek forrása az Úr Jézus volt, akit ő nagyon szeretett. Az
imaéletben gyakorolta a belső imát, a szeretetnek az imáját, az örökkévalóság
imáját, amely az üdvözült lelkeknek imája, a legteljesebb szemlélődő kapcsolat
a Szentháromsággal, a csodálat és szeretet kapcsolata. Ez az imamód formálta
benne az apostoli lelkületet. Minden embert meg akart téríteni és az Úr
Jézushoz vezetni. Sokat szenvedett lelkileg attól, ha látta az emberek
hűtlenségét. A börtönben elviselt szenvedései után is, a nyílt egyházüldözésben
is tele volt a lelke a Társaság iránti szeretettel. Szabadságának újbóli
kockáztatása árán is gondolt az utánpótlásra és ebben az irányban
tevékenykedett a legnagyobb diszkrécióval. Ebből az áldozatvállalásból sarjadt
az utánpótlás első csoportja. Mindez az Úr Jézus és az egyház iránti nagy
szeretetből forrásozott. Ez a szeretet determinálta későbbi munkáját is, amikor
a kolozsvári Szent Mihály-templomot gondozta. Tisztán tartotta, díszítette és
megvalósította a csodálatos, modern szentsírt. Itt is kifejezést nyert művészi
érzéke. Idegen, vallásos turisták is megcsodálták.”
„Az Úr Jézus kezébe vette
lelkét, és a sok bántás között is belső világossággal tüntette ki. Testi-lelki
szenvedésekben edzette meg. Gyenge fizikai alkata arra determinálta, hogy
teljesen összeomoljon, de Istentől kapott erős akarata átvezette a
nehézségeken. Erényei közé kell sorolnom a nagy hitet, szeretetet, hűséget,
állhatatosságot, amellyel kitartott a beteg mellett. Ezt az áldozatos munkát
sohasem tudom megköszönni, amíg élek, imádkozom érte, hogy gyöngeségében
erősítse meg, tegye nagy szentté, hogy legyen a mindenkori szociális
testvéreknek áldozatos példaképe. Bár az ápolás és gondozás nehéz munkája,
valamint a gondozás sokirányú fáradtsága szívinfarktust és agyvérzést okozott,
mint a felebaráti szeretet és a hősi áldozat jegyeit, arra kérem a jó Jézust,
hogy hátralévő életét tegye szabaddá és nagyon boldoggá. Igaz, Szeréna testvér
a mennyben szeretne boldog lenni. Az utóbbi időben, a fennt említett
betegségekkel megterhelve, mindennapi imája lett: Hozzád vágyódik lelkem, én Uram, Istenem! „
Itt most, temetésén,
úgy érzem, ezen szerény búcsúztatást legtalálóbban a Szeréna testvér mély értelmű, akár
tanulságosnak is nevezhető, imájával fejezhetem be: Uram, te tudod, hány vihart átélt a kicsi mécses, hogy várták, hogy a
fény kialszik, de Te megőrizted széltől, fagytól, s kezedből mindig csordult az
olaj. Most nézd, Uram, a sok szenvedéstől kristályedény lett a szívem, s
túlcsordult lelkem olajától a mécses ég szelíden, csendesen. Már esteledik s
lassan az élet tovatűnik, és én annyi jó és rossz után virrasztok a nagy
éjszakában, reménnyel telt szívvel, hogy eljössz gyermeked után. Félve kérdem:
Menyegzős házad küszöbéhez, Uram, elért-e életem? Behívsz-e örök lakomádra,
lelkem Jegyese, Istenem? Amen.
Kolozsvár, 2013.
november 18. Kovács
Sándor, főesperes-plébános
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése