Hogyan érintett minket a reformáció?

Különös ez a cikk, amit elolvastam, amely bizonyára felkavarja az olvasó magyar lelkét. Nyomban megfogalmazódott bennem a kérdés: vajon szükség van az ilyenre? 
Ugyancsak az is megfogalmazódott, hogy szükség volt arra a reformációra, amelyet az 500. évfordulón próbálnak annyira dicsőíteni?
Végkövetkeztetésem, hogy arra, sem erre nincs szükség. 
A cikk szerzőjéből talán az eltúlzott vagy annak vélt emlékezés váltott ki, és ezért írta cikkét az igazság feltárására, a "hallgattassék meg a másik fél is" ősi elv alapján.
Van amin elgondolkozzunk, van amit vonszoljunk magunk után, mert kevésbé értjük egymást, kevésbé törekszünk a keresztény egység építésére.
Olvassa el és gondolja át ki-ki a cikket, és legyen a magyar egység munkálója. Keresse azt, ami erősíti népközösségünket, mint hajdanán Szent László király..
**

Bizonyára lesznek olvasók, akik fejcsóválva fogják fogadni az alábbiakat – de hát van-e fontosabb az igazságnál? A reformáció ötszáz éves évfordulója alkalmából csupa elismerő szavak hangzanak el az akkori történésekről, Luther és Kálvin tevékenységéről. Mi az igazság hát?

Dr. Hafenscher Károly, a Reformáció Emlékbizottság miniszteri biztosa február 14-én, a Rádió Orientben beszélgetett Lomnici Zoltánnal, az Emberi Méltóság Tanácsának elnökével, aki a csatorna Emberi Méltóság Tanácsa rovatának műsorvezetője. Az adásban más sem hangzott el, mint a reformáció egekig magasztalása. Mennyi mindent köszönhetünk Luthernek, Kálvinnak és követőinek! Mindenekelőtt a kapitalista üzleti etikát, az anyanyelv, a nemzeti irodalom megszületését, sőt általában a társadalmaknak a közéleti felelősségvállalás jelentőségére való rádöbbenését...

Nem lehet egy „napi írás” célja a töviről-hegyire való kifejtése az ötszáz éve elindult folyamatnak (ami késik, persze nem múlik), de az „audiatur et altera pars”, a „hallgattassék meg a másik fél is” ősi elve alapján álljon itt most egy katolikus megszólalás, mintegy a reformáció által megtámadott fél reakciója a reformációra: „Miért nem ünnepelhetnek a katolikusok október 31-én?” Íme:

„Október 31-én zárva vannak a hivatalok, nem jelennek meg a lapok, hivatalos ünnep van Szent István országában azért, mert ezen a napon tűzte ki Luther Márton (1517) vitatkozásra azokat a tételeket, melyek később a reformációra vezettek.

Hogy ezt a rendeletet kár volt keresztülvinni, azt mondanunk sem kell, mert ezzel csak eszébe jut minden katolikusnak, hogy mi történt ennek a napnak nyomában, és ezek az emlékek nem kisebbítik azt a nagy szakadást, melyet a 16. századbeli vallásreform a lelkekben előidézett. Sőt mivel a protestánsok magánügyének ünneplését akarja a 67 %-os katolikus magyarságra is ráerőszakolni, csak új sebeket üt a régiek tetejébe.

Mert mi katolikusok ezen a napon bizony nem ünnepelhetünk, hanem inkább gyászolhatunk, mert ezen a napon megindult úgynevezett reformáció nem az, amire szükség volt, hanem rengeteg bajnak, szenvedésnek a forrása, melyet el nem takar az a látszólagos eredmény, melyet színes tapasz gyanánt reá ragasztanak.

Az Egyháznak ugyanis, mivel tagjai gyarló emberek, szüksége van reformra. Volt is ilyen, mert a történelem emlegeti az úgynevezett clunyi és tridenti reformot, vagyis az eredeti terv szerint való megjavulást. Ezek valódi reformok voltak, mert változtattak az embereken, azok fegyelmén, kormányzásán, tanítási rendszerén. Alaposabb nevelés, oktatás alá fogták a vezetőséget és csakhamar előállott az eredeti tökéletesség.

A protestáns reformáció az emberi nyomorúságra hivatkozott, a lábra kapott bűnökre, visszaélésekre, de nem az embereket reformálta, hanem magát a hitet, mintha a hitben lett volna a hiba. Krisztus tanítása azonban tökéletes, azon változtatni nem lehet, hanem igenis az embereket kell Krisztus vallása szerint nevelni és őket kell reformálni.

De vajon ezt tette a reformáció?

Az Egyházban súlyos bajok voltak emberi visszaélések miatt. Az egyháziak kezében igen nagy lelki és anyagi hatalom volt. Ezekkel eleinte rendkívül sok jót tettek, de azután előfordult, hogy egyesek rosszul használták fel, a világiak irigységét is felkeltették és állandó harcot idéztek elő a világi hatalom és az egyházi vezetőség között. Az Egyház gazdagsága olyanokat is vonzott a papi pályára, akik kötelességeiket nem teljesítették és szégyenére váltak az Egyháznak. Ilyenek voltak a papság és szerzetesek soraiban is. Voltak azonban szent életű, jámbor papok és szerzetesek is, akik valóban az evangélium szellemében dolgoztak. A pápák értették meg a török veszedelmet, ők küldtek pénzt és hadsereget Magyarországra is, és ha felhasználták volna a világi fejedelmek, nem következett volna be a mohácsi vész sem. A katolikus nép mélyen vallásos volt és abban szenvedett legnagyobb kárt, hogy vallásilag nem kapta meg a kellő nevelést.

Volt tehát szükség reformra, hogy az eredeti szentség és tökéletesség az Egyházban ismét helyreálljon. De vajon hogyan reformálta Luther a bajokat? Mit tett a pápák hibáinak megjavítására?

Eltörölte a pápaságot, persze csak a saját hívei számára. Nem a hibát javította, hanem a hibával együtt az egész szervezetet megsemmisítette. A pápai hatalmat pedig a világi fejedelmeknek adta át.

Hogyan reformálta meg Luther a püspököket és apátokat? Úgy, hogy felszólította őket: Hagyjátok el az eddigi vallást, legyetek protestánsok, nősüljetek meg és a tietek lesz az egyházi vagyon, amelynek eddig csak a jövedelmét élvezhettétek. Így lett protestánssá az egész Észak-Németország és a dán és svéd reformációnak is ez a forrása. Luther a világiakat rászabadította az Egyház vagyonára, a zárdákra, aki bírta, marta; a szerzeteseket kikergették zárdáikból és maguknak foglalták le vagyonukat.

És ennek örüljünk mi katolikusok, és ünnepeljük október 31-ét?! Mit köszön Németország a reformációnak? Csak röviden mutatunk rá a tényekre.

A protestantizmus Németországot kettészakította. A protestáns német fejedelmek szövetkeztek hazájuk legnagyobb ellenségeivel: a franciákkal, azután Dániával, Svédországgal, Hollandiával, a magyarországi protestánsokkal, és így küzdöttek a katolikus császár ellen, hogy a birtokukba jutott egyházi vagyont megtarthassák. A folytonos ellenségeskedés a 30 éves háborúra vezetett, melynél szörnyűbbet elképzelni sem lehet. Németország lakóinak száma ez alatt a 30 év alatt 18 millióról 4 millióra fogyott. Elpusztult 1976 kastély, 1629 város, 18 300 falu.

Luther egyik barátja, Melanchton, mondotta: „Ha az Elba vize könnyé válna, kevés volna azok megsiratására, akik és amik a vallásháborúban elpusztultak.” – Íme, a reformáció gyümölcsei Németországban!

És mi ünnepeljük október 31-et, mint ennek a forrását? És Magyarország mit is köszön a reformációnak?

Vajon minek köszönhetjük a törökdúlást, a 150 évig tartó rettenetes megszállást? Annak, mert a koronás magyar király, aki egyúttal német császár is volt, a német vallási harcok miatt nem segíthetett rajtunk. Mikor a magyarok segítséget kértek Németországtól a török ellen, Luther ezt írta Spalatinhoz 1518. december 21-én: „Aki a török ellen harcol, az az Úristennek áll ellen.” 1522-ben Von welticher Obrigkeit című munkájában ezt írja: „Inkább kell az istengyűlölő pápa ellen harcolni, mint a török ellen.” „A pápa nagyobb ellenség, mint a török.” Ezt mondta azokról a pápákról, akik egész Európában egyedül ismerték fel a török veszedelmet és küzdöttek ellene minden erővel.

Ezért folyt tehát a magyar vér 150 éven keresztül. Európa virágoskertjéből siralomvölgye lett. Csak akkor szabadultunk ki a török járom alól, amikor a 30 éves háború véget ért és a pápa rengeteg pénzadományával, spanyol, holland, olasz, német, főleg katolikus fegyverekkel sikerült lerázni az igát. A 14 millió magyarból csak 4 millió maradt az egész országban. Ezért jöttek a megfogyatkozott magyarság pótlására a pusztasággá vált rónákra hazánkba rác, oláh, cseh, német és szláv telepesek. Ezt köszöni tehát Magyarország a reformációnak, és még azt kívánják tőlünk, hogy mi ünnepeljük meg október 31-et, amikor ez a szerencsétlenség megindult?

Sajnos, a magyar reformáció még a török hódoltságra is hálával gondol, mert ennek köszönheti elterjedését magyar földön. A papság vezető része Tomorival együtt a mohácsi csatában esett el. A két pártra szakadt országnagyok az egyházi vagyonra vetették magukat és hogy megtarthassák, csatlakoztak a hitújításhoz. A török pedig egyenesen pártolta az új hitet. Melanchton írja 1544. május 31-én: „Közepesen terjed az evangélium azokon a helyeken, melyek török kézen vannak.”

Gyulai Torda Zsigmond 1545-ben ezt írja Melanchtonnak: „Tudd meg, hogy a török joghatósága alatt mindenütt szabadon hirdetik az evangéliumot, úgyhogy Isten legnagyobb jótéteményének mondhatnád, hogy megengedte, hogy e területek török iga alá jussanak. Ha testileg szolgaságban vannak is, az evangélium szabad napja felkelt és nagy véleményszabadság van. Bármely tanítónak vagy igehirdetőnek szabad átmennie az ő területükre és taníthatnak akár iskolában, akár a templomban.” (Egyháztörténeti emlékek.)

Zsigér Imre protestáns prédikátor 1549-ben írja: „Az Úr teljesen csodás módon a török urak és elöljárók által védett bennünket, akik, mint látszik, kiválóan kedveznek nekünk.”

Amit a török észrevett, hogy így kell megosztani a magyarságot a hitben és akkor nem kell tőle félni, azt a református magyarok nem veszik észre, sőt Isten jótéteményének tartják. Mintha a török jót akart volna a magyarságnak!

Így omlott romokba Magyarországon török, német és magyar közreműködéssel az 500 éves katolikus vallás, a legfőbb történelmi összekötő kapocs és fenntartó erő. Gyönge jellemű, pénzért és vagyonért mindenre kész harácsolók törték le a Hungária ormáról és tépték ki a magyar szívekből a hűség, szeretet, hála eszméit.

Ünnepelhetjük tehát mi katolikus magyarok október 31-ét? Nem, nem, soha!”

(Jézus Szíve Naptár 1944. Budapest, 1943. Kiadja a Jézus Szíve Szövetség. Nihil obstat. Franciscus Zsiros censor dioecesanus. Nr. 7989/1943. Imprimatur. Strigonii, die 8. Octobris 1943. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. 60-62. old.)

A reformációt és korát töviről-hegyire ismerő Bilkei Ferenc székesfehérvári esperes-plébános e tárgyú művei nyomán megjelent írás konklúziója tehát, hogy a protestantizmus által körömszakadtig védelmezett reformációnak köszönhetjük Mohácsot és annak következményeként Trianont. (Persze ami Trianont illeti, mondhatnók, sokféle okának csupán egyike a reformáció – de mindenképpen az egyike.)

Félreértés ne essék, mindezzel nem azt mondjuk, hogy – amint az idézett plébános is hangsúlyozta – minden ma önmagát protestánsnak tekintő magyar hazánk ellensége. Nagyon sok mai protestáns valószínűleg nem is tudja mindezeket. De ugyebár a történelem az élet tanítómestere. Tanuljunk hát akkor belőle!

ifj. Tompó László - Hunhír.info