Gondviselés

La Fontaine-nel elmélkedjünk: A tücsök egész nyáron hegedült, húzta a talpalávalót, vidám volt. A hangya pedig dolgozott, izzadt, gyűjtötte a magokat télire. Aztán elérkezett az ősz, jöttek a hideg napok. A tücsök fázott, megéhezett. Bekopogott a hangyához, és kérte: – Hangya barátom! Nyáron te is hallgattad az én hegedűszómat, adjál, kérlek, egy kis elemózsiát. De a hangya így felelt neki: – Tücsök, komám, nyáron kellett volna erre gondolnod! Lusta voltál, egész nyáron csak hegedültél, mialatt én dolgoztam, gyűjtöttem a magokat. Most majd meglátjuk, át fogod-e muzsikálni ilyen könnyedén a telet is?– és becsukta az ajtót. A tücsök így hoppon maradt, csak ült a mezőn, nézett egy deresedő fűszálat, majd mélyet sóhajtott, felhangolta a hegedűjét, és játszani kezdte a „Milyen semmirekellő pernahajder vagyok én…” kezdetű dalt, aminek így szól a refrénje: „Hej, Uram, Istenem, csinálj már valamit!” 

A mezők Ura meghallotta a didergéssel tarkított énekszót, letekintett a deres fűszálak között hegedülő tücsökre, és arra küldött mindennap egy bogarat. Elsőként a katicabogár mászott a ciripelő muzsikushoz és megszólította: – Térj be hozzám hegedülni! Ott a kis lyukban, ahol élek, akad némi elemózsia, de olyan hideg uralkodik, hogy csak fázom és unatkozom magamban. Játssz nekem valami vérpezsdítőt! A tücsök fogta a vonót, a hegedűt, ment a katicával, beült a kis házba, és játszani kezdett. Hideg volt bent, de a tücsök hegedűszavára mégis valami meleg költözött a kis lyukba. A katica már nem fázott annyira, jólesően kinyújtotta elgémberedett lábait. Még a pöttyök sem zsugorodtak össze a hátpáncélján. Hálásan így szólt: – Tücsök, barátom, köszönöm szépen a játékot. Itt van némi eleség, eszegessél bátran! A tücsök nekilátott, s aznapra jó kedve kerekedett. Másnap megint ott didergett szegény a fűszál tövében. Ekkor megjelent egy új bogár, ő is meghívta a tücsköt, és felmelegedett. Az Úr parancsára mindennap megjelent egy bogár és meghívta a tücsköt muzsikálni és megosztotta vele falatját. A tücsök egyik nap keservesen felsóhajtott: – Mezők Ura, tücskök, bogarak Ura, mikor jön már el a tavasz? Jóból is megárt a sok, hát még a télből! 

És ekkor lágy szellő szállt a mező felett, és ebbe a fuvallatba mintha távoli muzsika hangjai lettek volna beleszőve. A tücsök fülelt, és megpróbálta saját hegedűjén eljátszani ezeket a hangokat. Végül egész derék kis zenemű kerekedett ki belőle. És elment a katicaborgárhoz és eljátszotta új szerzeményét, amire elolvadt a ház körül a hó, kinyíltak a hóvirágok, és kisütött a nap. A tücsök szerre ment a bogárkákhoz és a jóság muzsikáján megvitte a tavaszt, és ők mind követték. Csak a hangya vára körül ült még a tél. A bogarak kitaláltak valamit. – Látogassuk meg a hangyát zord magányában, és adjunk neki szerenádot. Egyik este odalopakodtak mind, a tücsök rázendített, és eljátszotta a tavaszhívó nótát. S végre a hangya vára körül is olvadni kezdett a hó, zöld fűszálak bújtak elő a földből. Másnap a hangya kiment, körülnézett: – Na végre, beköszöntött a tavasz. Kezdhetem újra a gyűjtőmunkát, és ezek még itt muzsikálnak – morogta a csápjai alatt. Elizeus (2Kir 4,42-44) majd Jézus (Jn 6,1-15) közvetítette Isten jóságát az emberek felé. És egy olyan tavasz jött el (Ef 4,1-6), amikor sokan megértették, hogy Atyánk üdvözíteni akar, gondunkat viseli. Hátha a hangya is megért valamit a tücsökzene fontosságából.

„Isten meglátogatta az ő népét.” Lk 7,16.