Valami újat
akarunk, de kikkel és mivel? A magunk semmi és bűnös mivoltával? Egy a kérdés:
„Változhatatlanok-e az emberek, átalakíthatatlanok, javíthatatlanok? Vagy
ellenkezőleg: megemberiesülhet, megszent-ülhet, megistenülhet-e az ember? A
felelet félelmetesen fontos. Egész sorsunk ebben a kérdésben van!” – írja
Giovanni Papini. Mindnyájan félünk attól, hogy kiszakadjunk megszokott
világunkból. Előre borzadunk attól, hogy a sors egyszer „kifog” minket is a
családból, az iskolából, a munkahelyről és végül a lakóhelyről. Ez nem baj, ha
Isten fog ki, mert a hivatás által új, teljesebb életbe emel át. Az önmagunkból
kilépésre, ezáltal az önmagunkra találásra hív a kinyilatkoztató Isten.
Három
ember boldog megrendüléséről szólnak a mai szentírási olvasmányok. Izaiás
próféta látomásban pillantotta meg a háromszorosan Szentet (Iz 6,1-2a, 3-8);
Pál apostolnak titokzatosan megjelent a Feltámadott (1Kor 15,1-11); Péter pedig
a csodálatos halfogás révén élte át, hogy közel az Isten (Lk 5,1-11). Mindhármuk
reagálása azonos: félelem és gyönyör, megrendültség és meghittség,
kibeszélhetetlen és mégis valóságos rádöbbenés az Úr nagyságára és a maguk
semmi és bűnös voltára. A látomás és a csoda megrendítette őket, életüket már
másképpen folytatták.
Mindenki
számára a legnagyobb élmény, amikor Isten belenyúl az életébe. Ilyenkor
mindenki megrendül, és nem képes úgy megtenni a következő lépést, ahogyan
eredetileg akarta. Ettől kezdve valami vagy minden másképpen folytatódik
életében, mert felemelte, új utakra indította őt a látomás, a megélt csoda,
és teljesebb emberként folytatta az életet. Az efféle tapasztalás mindig a
személyiség kiteljesedését szolgálja, első sorban az ember megtérését.
A megtérés, mint
minden más, a vággyal kezdődik. Vágyódni a jó, az igaz, a szép és a szent
vagyis a tökéletes után. Ezeket a vágyakat Isten a teremtéssel minden ember
természetébe bekódolta. Ha egyesek úgy vélik, hogy nem volt ilyenben részük, az
azért van, mert nem vezették el őket a személyes istenélmény felismerésére
(1Sám 3,9k). Éppen ezért mindenki, aki ragaszkodik Istenéhez, megtapasztalja ezt az
istenélményt (Ady, Az Úr érkezése).
Akik hajlandók a valódi szeretetre, azoknak
fokozatosan, új és új villanásokban megmutatja magát Istenünk. Egyre inkább
megtapasztalják közelségét, édességét (Mt 17,4), így haladnak előre
fokról-fokra egy titokzatos istenismeretben.
Az Úr szeret bennünket, ezért akar
velünk újra és újra találkozni, egyre szorosabbra fűzni köztünk a szálakat az
imádság, a szentáldozás, a prédikáció, egy-egy eseményben vagy a természet
ölén. Ez a bennünket mennyre érlelő folyamat feltétele, hogy figyelő legyen
bennünk a lélek egymásra, a világra és akkor megmutatja magát Isten.
Ha
figyelni tudnánk, akkor tettre készek is lennénk, akkor barátaink is lennének,
éreznénk, hogy van valakink, hogy van még szeretet a világon. És ez a lelki
készenlét, az új út tenné lehetővé, hogy közel férkőzzék hozzánk az Isten.
„Evezz a mélyre és
vessék ki a hálótokat halfogásra!” Lk 5,4.
D-K. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése