Herczeg Szonja, György Zsombor, 2016. február 21.,
Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer Magyarországon, a
gyerekek pedig túlzottan leterheltek Bagdy Emőke szerint. A
professzorral az oktatás mellett családalapításról, kuruzslókról,
frusztrációkról és generációs problémákról is beszélgettünk.
Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Sok szó esik az oktatási rendszer problémáiról,
ezen belül is a gyerekek túlzott leterheltségéről. Az idősebb
generációtól viszont rendszeresen azt halljuk, az ő idejükben sem volt
könnyű, mégis ember lett belőlük. Valóban nagyobb a teher ma a
fiatalokon?
– Igen, túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve azért is, mert nem lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és ebben a kötöttségekkel teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan a tanulással foglalkozni. Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő panaszolja, hogy a naponkénti hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel otthon kell megíratni a házi feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott megérteni az iskolában. Ez többnyire nem a pedagógus hibája, mert ő is túlterhelt, sőt kiégett. Retteg a terjedelmes szakmai portfóliótól – szerencsére ígéret van leegyszerűsítésére –, a minősítő procedúrától, vagy azon a méltánytalanságon kesereg, hogy hosszú és odaadó pedagógusi pályája ellenére még alá kell vetnie magát egy ilyen megmérettetésnek.
– Térjünk azonban vissza a fiatalok lelki terheire…
– Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még ép családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen annyit dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad ideje –, az anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki személyiség fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető család. Elhatárolódnának szüleik boldogtalan életétől, miközben ahhoz meg haladékra van szükségük, hogy kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a struccpolitika. A fiatalok a serdülés idejétől kezdve a kortársakkal találják meg kapcsolati igényeik kielégítését, és belép a devianciák veszélye, a drog, az alkohol, a dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a valahová tartozni akarás szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet kínálkozik, amely építené felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt tekinthetjük érett felnőttnek, aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Nincs időben érés, kitolódott a függeszkedést kívánó gyermekkor, a mamahotelben, a gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher van a fiatalokon, hanem objektív egzisztenciális is. Tanulnak, de diplomájuk gyakorlásából nem tudnak megélni. Természetes, hogy rettegnek további felelősségek vállalásától, hiszen sokan magukat sem tudják eltartani.
– Az iskolapszichológusi rendszer esetleg támasztékot jelenthet. Ez hogyan funkcionál?
– Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Volt, de amint kezdett kiépülni, letarolta az átgondolatlan oktatásügyi átszervezés, melynek következtében ezer gyermekre jut egy iskolapszichológus. Ez vétek a gyermekeink ellen. Ma ugyanis Magyarországon az iskoláskorú gyermekeknél a mentális, pszichikai vagy alkalmazkodási és magatartási zavarok előfordulási aránya 15,8 százalékos, azaz már a népbetegség szintjét éri el. Súlyos, kezeletlen helyzet ez, amely égetően fontossá tenné, hogy az iskola ezeket a bajokat ne terhelhesse tovább a pedagógusokra. Ott sem volna szabad stigmatizálni pszichiáterhez küldéssel, ahol már a klinikai szintű érintettség is fennáll, ahol gyógyítómunkára van szükség, mert a nevelési tanácsadó rendszer kitűnően képes ellátást, kvázi gyógyítást vállalni. Csakhogy felszámolták a nevelési tanácsadók önálló rendszerét is, amely egyfajta hungarikum volt. Beolvasztották a pedagógiai szakszolgálat gigantikus rendszerébe, melynek működési szabályozása kedvezőtlen, sok esetben átgondolatlan, kaotikus. Például olyan ellátási elgondolások születtek, hogy külön legyen a diagnosztikai munka, és más végezze a terápiát. Ez képtelenség. Nagyon sok hiba történt, és éppen a szakembereknek, a klinikai szakpszichológusoknak nem adatott beleszólási jog. Mivel a pszichológusoknak nincs kamarájuk, semmilyen jogi és érdekvédelmi lehetőségük nincs. Mindeközben az ellátandó esetek száma nő. Valamennyi gond a pedagógus nyakába szakad, aki nem terapeuta, nem pszichológus, és nem is az volna a dolga, hogy az iskolai bántalmazással, agresszióval és egyéb atrocitásokkal foglalkozzon, hanem hogy tanítson. Feltéve, ha marad rá ideje a sok adminisztráció mellett.
– Mintha a mindennapokban is ciki lenne pszichológus segítségét kérni. A tinédzsereknek különösen…
– Sajnos nálunk a pszichológiai tájékozottság még mindig rendkívül hiányos, a fejekben lévő tudás nagyon eklektikus. Nincs semmiféle szabályozás. Mindenki úgy véli, hogy ért az emberi lélekhez, sokan érzik magukat felkentnek, erre rendeltnek. A kuruzslók, hályogkovácsok óriási károkat okoznak. Hétvégi gyorstalpalói képzettséggel végeznek családállításokat, ez égbekiáltó, ráolvasnak a kliens fejére olyan dolgokat, amelyeket aztán nem tud feldolgozni. Szóval tényleg sokakban él a félelem és az averzió a „diliflepnivel” szemben, ezért aztán nem szakemberhez mennek, hanem ide-oda mindenféle segítőkhöz.
– Gyakori tapasztalat, hogy az orvosok a lelki eredetű problémák kezelését erős nyugtatókkal kezdik. Az egészségügyben sincs kapacitás a dolgok mélyére ásni?
– Hasonló a helyzet, mint a pedagógusoknál. Bármennyire is képtelenség, de az orvosnak sincs ideje elmélyülni a lelki háttérproblémákban. Ha volna is, csak személyisége erejével, humanitásával tudna gyógyítani, hiszen nem tanult az egyetemen pszichoterápiát. A pszichiátereknek pedig kis részük végezte el a pszichoterápiás képzést. Milyen lehetősége marad? Hogy azt tegye, amiben kompetens, ezért gyógyszerrel gyógyít.
– Térjünk át egy másik generációra, a harmincasokéra. Mit tanácsolna azoknak, akik az egzisztencia hiánya és a munkahely elvesztésének félelme miatt nem akarnak gyereket vállalni, vagy legalábbis erre hivatkozva halogatják azt?
– Senki sem olyan okos, hogy tudja, mi volna a jó megoldás a másiknak. Viszont magasabb szinten lobbiznék és lobbizom is, hogy olyan ifjúságpolitika legyen, amellyel segítik a fiatalok fészekrakását, gyermekvállalási kedvét. Üdvözlöm a csok bevezetését, a családi adókedvezmény rendszerét, ezek óriási jelentőségűek! Ahogyan az is, hogy állása lehessen a friss diplomásnak, és bízom a kormányzat bölcsességében, hogy felismeri, a munkát meg kell fizetni, mert kényszerűségből pályaelhagyó, aztán hazáját elhagyó lesz egyre több ifjú ember. Hogy gyermekek szülessenek, ahhoz család, biztonság és sok egyéb szükségeltetik. Aki elolvassa Benda József most megjelent, A szakadék szélén című könyvét, megretten. Meredek fogyási lejtőn indultunk el. Ha 140 ezer gyermek születne egy évben, akkor állna meg a zuhanás, s a folyamat még megfordítható lenne. Belátható, hogy ez nem fog menni.
– Mégis jó nagy vita kerekedett ebből…
– A „harmincasokkal” mélyen együtt érzek, és klinikai praxisomban az egyedül maradókat szeretettel terelem az intenzív párkeresés irányába, nehogy a magány pusztító örvényébe jussanak. Meg kellene értenünk, hogy az ember társas lény. A lányoknak társat kell találniuk, és merjenek családot alapítani a fiúk. Sokkal korábban, mint manapság, a harmincas éveik derekán. Csakhogy alig van ismerkedésre, kapcsolatépítésre alkalmas, méltó hely. A „Három királyfi, három királylány” mozgalom, amelynek kezdettől aktív résztvevője vagyok, sokat tesz a fiatalok boldog családi életének elindítása érdekében.
– Ismert az a mondása, hogy királylánynak nem társa a mosogatófiú. Rossz kompromisszumokat kötünk?
– Az idézett gondolat eredetileg úgy szól, ha a férfi a teremtés koronája, akkor a párjának királynőnek kell lennie, így kerül egyenlő helyzetbe a két fél, mindkettő királyi fenség. Egy mosogatólány nem lehet királynő, de nem is koronázhatja meg a párját. Ezt mondom ma is. Ami a párválasztást illeti, mindnyájan erősen a szüleink mintájára választunk, vagy éppen az ellenkezőjét akarjuk. Sajnos kellő önismeret híján mindig ugyanabba a csapdába sétálunk bele, amelyből egy korábbi kapcsolatban már kievickéltünk. Az szabadulhat ki a szülők árnyékából, aki elegendő önismerettel rendelkezik.
– Az önismeret hiánya mellett az önzés is közrejátszik abban, hogy elmagányosodunk?
– Az úgynevezett önzés általános, a korszellem gyártmánya. A fogyasztói kultúra azt üzeni: csak magaddal törődj, hogy neked mindened meglegyen. A magunk örömére koncentrálunk, holott a boldogság éppen ott kezdődik, ahol másokat teszünk boldoggá, majd pedig ők minket. Világszenzáció az a harvardi kutatás, amelyet 1938 óta töretlenül vezetnek, és azt firtatja, mi tart egészségben, mitől vagyunk boldogok, hogyan érvényesülünk legjobban, és mi a hosszú élet titka. Hétszázhuszonöt ember vizsgálatával választ adott rá, megéri-e önző és magunknak való, pénzgyűjtő lényekké válnunk. Több generáció összesített eredménye szerint az boldog, az érvényesül, annak lesz hosszú élete és marad egészséges, akinek minden viszontagság ellenére épségben marad a családi élete, akinek meghitt és szeretetteli rokoni, baráti kapcsolatai vannak. Ezek szociális védőhálót jelentenek.
– Érzékeli azt, hogy a fiatal nőknél és férfiaknál gond lehet a nemi szerepekkel, a valóban fontos értékek vállalásával? Vagy ez csak egyes konzervatív gondolkodók fantazmagóriája?
– Kerülni szeretném a gender mainstreaming körül zajló nemzetközi csatározásokat. Az esélyegyenlőség félreértelmezése súlyos következményekkel jár, személyes véleményemet szakmai ismereteim, a kutatási eredmények – a Károli-egyetemen folytattunk számos vizsgálatot –, valamint saját életem tapasztalatai alakították ki. A konklúziót mondom. A férfi legyen férfi, a nő pedig nő. „És ember mind, mert az egyre kevesebb!” – ezt vallom József Attila nyelvén magam is. Mindenki tegye a dolgát. Közös dolgunk az élet tisztelete, szeretete és gyermekeinkben való továbbvitele. Ez a központi értelme létezésünknek. Ám mivel ebbe a meggyőződésbe egyéni vélekedések is beleszólhatnak, és véleményszabadság van, rendjén lévő, hogy valaki másként gondolja. Csak akkor igazolja, mire alapozza más vélekedését, én is igazolom a magamét.
– Miután végzett az ELTE pszichológia szakán, csatlakozott a lipótmezei laboratóriumhoz. Akkoriban voltak vagy ma jobbak a körülmények a mentális betegségekkel küzdők számára? Az OPNI bezárása hogyan érintette?
– A „Lipót” bezárása bűncselekmény volt, kimondva így minősítem, s talán velem együtt még sokan a szakmából. Csodálatos hely volt, erről azóta monográfiák, emlékiratok születtek. Hatalmas károkat okozott az elpusztítása, szinte csak mostanra szedte össze magát a szakma, mert van új országos intézet és magas szintű szakmai munka. Csak a szakember kevés, egyre kevesebb. A prevenciós szemlélet ellenére nehéz a mentális zavarok megelőzéséért megfelelő kiterjedtségű, országos gyakorlatot kialakítani. Pályázatokból próbál élni a pszichiátria és a pszichológia. Legfontosabb a családorvosi praxisközösségek létrehozása lenne, hogy már ott helyben kaphasson a beteg pszichológiai szűrést, ellátást, és az orvos is tehermentesüljön.
– Ez a hétköznapokban is meglátszana: rengeteg ingerültséggel, frusztrációval találkozhatunk, elég felülni egy buszra. Mire vezethető vissza a sok, gyakran indokolatlannak tűnő bosszankodás?
– Agyonstresszeltek vagyunk, de nem a pozitív stressztől, hanem a frusztrált, tehetetlen állapot kínjától, azaz a disstresstől. Ezek jellemzői, hogy agresszív feszültséget keltenek, viselkedésben lemegyünk saját emberi nívónk alá. A pszichológusok nem taníthatják az embereket a pozitív megküzdési módokra, mert nem is férünk hozzá a segítés széles területeihez. És ha a család már nem tanítja meg a felnövő gyermeket, hogyan érezze magát jól a bőrében, s a munkahely is frusztráció
– Valóban sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint akár a szomszédos népek?
– Valóban annak mondjuk magunkat, ha kérdőíves vizsgálatokkal felmérik a helyzetet. Vannak azonban mentőöveink, azok a megváltó kapcsolatok, amelyeket ha jól ápolunk, segítenek a boldogság óráinak átélésében. Csakhogy ehhez felnőtté kell válni, nem pedig egocentrikusan saját előnyeinket, a csak nekünk jót keresni. A tudomány is azt üzeni, hogy sikeres, egészséges, hosszú életű és boldog lehet az az ember, akinek minőségiek a szeretetkapcsolatai, sokat tesz másokért, akinek a világon a legfontosabb, hogy minden konfliktus ellenére őrizze párkapcsolatát és családi életét. Vajon megértjük-e, hogy ebben a fogyasztói kultúrában nincs más út előre, mint visszatérés a gyökerekhez, a szeretetkapcsolatokhoz, amelyek ápolását, gondozását, óvását újra meg kell tanulnunk, hogy mindennapjaink élhetőbbé váljanak.
– Igen, túl vannak terhelve a gyermekeink, eleve azért is, mert nem lehetséges szinte egész nap az iskolában lenni, és ebben a kötöttségekkel teli miliőben monoton ingerek között folyamatosan a tanulással foglalkozni. Ez kimerítő, stresszes állapot. Sok szülő panaszolja, hogy a naponkénti hosszú iskolaidő ellenére a gyermekkel otthon kell megíratni a házi feladatot, elmagyarázni, amit nem tudott megérteni az iskolában. Ez többnyire nem a pedagógus hibája, mert ő is túlterhelt, sőt kiégett. Retteg a terjedelmes szakmai portfóliótól – szerencsére ígéret van leegyszerűsítésére –, a minősítő procedúrától, vagy azon a méltánytalanságon kesereg, hogy hosszú és odaadó pedagógusi pályája ellenére még alá kell vetnie magát egy ilyen megmérettetésnek.
– Térjünk azonban vissza a fiatalok lelki terheire…
– Mára erőteljesen megváltozott a szocializációs folyamat, a családi nevelés. Az egyszülős családok magas száma, a válások gyarapodása, a még ép családokban észlelhető érzelmi hiányosságok, az apahiány – hiszen annyit dolgozik a legtöbb férfi, hogy az apaszerepre már alig marad ideje –, az anya túlterheltsége kedvezőtlenül befolyásolja a gyermeki személyiség fejlődését. Nincs élő és meleg szeretetkapcsolat, ridegtartáson nőnek fel a gyerekeink, nem várja haza őket szerető család. Elhatárolódnának szüleik boldogtalan életétől, miközben ahhoz meg haladékra van szükségük, hogy kilépjenek a felnőttlétbe. Marad a struccpolitika. A fiatalok a serdülés idejétől kezdve a kortársakkal találják meg kapcsolati igényeik kielégítését, és belép a devianciák veszélye, a drog, az alkohol, a dohányzás. Veszélyes állapot, mert nagy a valahová tartozni akarás szükséglete, és ehhez kevés olyan helyzet kínálkozik, amely építené felkészülésüket a felnőttségre. Pedig azt tekinthetjük érett felnőttnek, aki tud adni, felelősséget vállalni és elköteleződni. Nincs időben érés, kitolódott a függeszkedést kívánó gyermekkor, a mamahotelben, a gyermekségben maradás. Nemcsak lelki teher van a fiatalokon, hanem objektív egzisztenciális is. Tanulnak, de diplomájuk gyakorlásából nem tudnak megélni. Természetes, hogy rettegnek további felelősségek vállalásától, hiszen sokan magukat sem tudják eltartani.
– Az iskolapszichológusi rendszer esetleg támasztékot jelenthet. Ez hogyan funkcionál?
– Nincs jól működő iskolapszichológusi rendszer. Volt, de amint kezdett kiépülni, letarolta az átgondolatlan oktatásügyi átszervezés, melynek következtében ezer gyermekre jut egy iskolapszichológus. Ez vétek a gyermekeink ellen. Ma ugyanis Magyarországon az iskoláskorú gyermekeknél a mentális, pszichikai vagy alkalmazkodási és magatartási zavarok előfordulási aránya 15,8 százalékos, azaz már a népbetegség szintjét éri el. Súlyos, kezeletlen helyzet ez, amely égetően fontossá tenné, hogy az iskola ezeket a bajokat ne terhelhesse tovább a pedagógusokra. Ott sem volna szabad stigmatizálni pszichiáterhez küldéssel, ahol már a klinikai szintű érintettség is fennáll, ahol gyógyítómunkára van szükség, mert a nevelési tanácsadó rendszer kitűnően képes ellátást, kvázi gyógyítást vállalni. Csakhogy felszámolták a nevelési tanácsadók önálló rendszerét is, amely egyfajta hungarikum volt. Beolvasztották a pedagógiai szakszolgálat gigantikus rendszerébe, melynek működési szabályozása kedvezőtlen, sok esetben átgondolatlan, kaotikus. Például olyan ellátási elgondolások születtek, hogy külön legyen a diagnosztikai munka, és más végezze a terápiát. Ez képtelenség. Nagyon sok hiba történt, és éppen a szakembereknek, a klinikai szakpszichológusoknak nem adatott beleszólási jog. Mivel a pszichológusoknak nincs kamarájuk, semmilyen jogi és érdekvédelmi lehetőségük nincs. Mindeközben az ellátandó esetek száma nő. Valamennyi gond a pedagógus nyakába szakad, aki nem terapeuta, nem pszichológus, és nem is az volna a dolga, hogy az iskolai bántalmazással, agresszióval és egyéb atrocitásokkal foglalkozzon, hanem hogy tanítson. Feltéve, ha marad rá ideje a sok adminisztráció mellett.
– Mintha a mindennapokban is ciki lenne pszichológus segítségét kérni. A tinédzsereknek különösen…
– Sajnos nálunk a pszichológiai tájékozottság még mindig rendkívül hiányos, a fejekben lévő tudás nagyon eklektikus. Nincs semmiféle szabályozás. Mindenki úgy véli, hogy ért az emberi lélekhez, sokan érzik magukat felkentnek, erre rendeltnek. A kuruzslók, hályogkovácsok óriási károkat okoznak. Hétvégi gyorstalpalói képzettséggel végeznek családállításokat, ez égbekiáltó, ráolvasnak a kliens fejére olyan dolgokat, amelyeket aztán nem tud feldolgozni. Szóval tényleg sokakban él a félelem és az averzió a „diliflepnivel” szemben, ezért aztán nem szakemberhez mennek, hanem ide-oda mindenféle segítőkhöz.
– Gyakori tapasztalat, hogy az orvosok a lelki eredetű problémák kezelését erős nyugtatókkal kezdik. Az egészségügyben sincs kapacitás a dolgok mélyére ásni?
– Hasonló a helyzet, mint a pedagógusoknál. Bármennyire is képtelenség, de az orvosnak sincs ideje elmélyülni a lelki háttérproblémákban. Ha volna is, csak személyisége erejével, humanitásával tudna gyógyítani, hiszen nem tanult az egyetemen pszichoterápiát. A pszichiátereknek pedig kis részük végezte el a pszichoterápiás képzést. Milyen lehetősége marad? Hogy azt tegye, amiben kompetens, ezért gyógyszerrel gyógyít.
– Térjünk át egy másik generációra, a harmincasokéra. Mit tanácsolna azoknak, akik az egzisztencia hiánya és a munkahely elvesztésének félelme miatt nem akarnak gyereket vállalni, vagy legalábbis erre hivatkozva halogatják azt?
– Senki sem olyan okos, hogy tudja, mi volna a jó megoldás a másiknak. Viszont magasabb szinten lobbiznék és lobbizom is, hogy olyan ifjúságpolitika legyen, amellyel segítik a fiatalok fészekrakását, gyermekvállalási kedvét. Üdvözlöm a csok bevezetését, a családi adókedvezmény rendszerét, ezek óriási jelentőségűek! Ahogyan az is, hogy állása lehessen a friss diplomásnak, és bízom a kormányzat bölcsességében, hogy felismeri, a munkát meg kell fizetni, mert kényszerűségből pályaelhagyó, aztán hazáját elhagyó lesz egyre több ifjú ember. Hogy gyermekek szülessenek, ahhoz család, biztonság és sok egyéb szükségeltetik. Aki elolvassa Benda József most megjelent, A szakadék szélén című könyvét, megretten. Meredek fogyási lejtőn indultunk el. Ha 140 ezer gyermek születne egy évben, akkor állna meg a zuhanás, s a folyamat még megfordítható lenne. Belátható, hogy ez nem fog menni.
– A „harmincasokkal” mélyen együtt érzek, és klinikai praxisomban az egyedül maradókat szeretettel terelem az intenzív párkeresés irányába, nehogy a magány pusztító örvényébe jussanak. Meg kellene értenünk, hogy az ember társas lény. A lányoknak társat kell találniuk, és merjenek családot alapítani a fiúk. Sokkal korábban, mint manapság, a harmincas éveik derekán. Csakhogy alig van ismerkedésre, kapcsolatépítésre alkalmas, méltó hely. A „Három királyfi, három királylány” mozgalom, amelynek kezdettől aktív résztvevője vagyok, sokat tesz a fiatalok boldog családi életének elindítása érdekében.
– Ismert az a mondása, hogy királylánynak nem társa a mosogatófiú. Rossz kompromisszumokat kötünk?
– Az idézett gondolat eredetileg úgy szól, ha a férfi a teremtés koronája, akkor a párjának királynőnek kell lennie, így kerül egyenlő helyzetbe a két fél, mindkettő királyi fenség. Egy mosogatólány nem lehet királynő, de nem is koronázhatja meg a párját. Ezt mondom ma is. Ami a párválasztást illeti, mindnyájan erősen a szüleink mintájára választunk, vagy éppen az ellenkezőjét akarjuk. Sajnos kellő önismeret híján mindig ugyanabba a csapdába sétálunk bele, amelyből egy korábbi kapcsolatban már kievickéltünk. Az szabadulhat ki a szülők árnyékából, aki elegendő önismerettel rendelkezik.
– Az önismeret hiánya mellett az önzés is közrejátszik abban, hogy elmagányosodunk?
– Az úgynevezett önzés általános, a korszellem gyártmánya. A fogyasztói kultúra azt üzeni: csak magaddal törődj, hogy neked mindened meglegyen. A magunk örömére koncentrálunk, holott a boldogság éppen ott kezdődik, ahol másokat teszünk boldoggá, majd pedig ők minket. Világszenzáció az a harvardi kutatás, amelyet 1938 óta töretlenül vezetnek, és azt firtatja, mi tart egészségben, mitől vagyunk boldogok, hogyan érvényesülünk legjobban, és mi a hosszú élet titka. Hétszázhuszonöt ember vizsgálatával választ adott rá, megéri-e önző és magunknak való, pénzgyűjtő lényekké válnunk. Több generáció összesített eredménye szerint az boldog, az érvényesül, annak lesz hosszú élete és marad egészséges, akinek minden viszontagság ellenére épségben marad a családi élete, akinek meghitt és szeretetteli rokoni, baráti kapcsolatai vannak. Ezek szociális védőhálót jelentenek.
– Érzékeli azt, hogy a fiatal nőknél és férfiaknál gond lehet a nemi szerepekkel, a valóban fontos értékek vállalásával? Vagy ez csak egyes konzervatív gondolkodók fantazmagóriája?
– Kerülni szeretném a gender mainstreaming körül zajló nemzetközi csatározásokat. Az esélyegyenlőség félreértelmezése súlyos következményekkel jár, személyes véleményemet szakmai ismereteim, a kutatási eredmények – a Károli-egyetemen folytattunk számos vizsgálatot –, valamint saját életem tapasztalatai alakították ki. A konklúziót mondom. A férfi legyen férfi, a nő pedig nő. „És ember mind, mert az egyre kevesebb!” – ezt vallom József Attila nyelvén magam is. Mindenki tegye a dolgát. Közös dolgunk az élet tisztelete, szeretete és gyermekeinkben való továbbvitele. Ez a központi értelme létezésünknek. Ám mivel ebbe a meggyőződésbe egyéni vélekedések is beleszólhatnak, és véleményszabadság van, rendjén lévő, hogy valaki másként gondolja. Csak akkor igazolja, mire alapozza más vélekedését, én is igazolom a magamét.
– Miután végzett az ELTE pszichológia szakán, csatlakozott a lipótmezei laboratóriumhoz. Akkoriban voltak vagy ma jobbak a körülmények a mentális betegségekkel küzdők számára? Az OPNI bezárása hogyan érintette?
– A „Lipót” bezárása bűncselekmény volt, kimondva így minősítem, s talán velem együtt még sokan a szakmából. Csodálatos hely volt, erről azóta monográfiák, emlékiratok születtek. Hatalmas károkat okozott az elpusztítása, szinte csak mostanra szedte össze magát a szakma, mert van új országos intézet és magas szintű szakmai munka. Csak a szakember kevés, egyre kevesebb. A prevenciós szemlélet ellenére nehéz a mentális zavarok megelőzéséért megfelelő kiterjedtségű, országos gyakorlatot kialakítani. Pályázatokból próbál élni a pszichiátria és a pszichológia. Legfontosabb a családorvosi praxisközösségek létrehozása lenne, hogy már ott helyben kaphasson a beteg pszichológiai szűrést, ellátást, és az orvos is tehermentesüljön.
– Ez a hétköznapokban is meglátszana: rengeteg ingerültséggel, frusztrációval találkozhatunk, elég felülni egy buszra. Mire vezethető vissza a sok, gyakran indokolatlannak tűnő bosszankodás?
– Agyonstresszeltek vagyunk, de nem a pozitív stressztől, hanem a frusztrált, tehetetlen állapot kínjától, azaz a disstresstől. Ezek jellemzői, hogy agresszív feszültséget keltenek, viselkedésben lemegyünk saját emberi nívónk alá. A pszichológusok nem taníthatják az embereket a pozitív megküzdési módokra, mert nem is férünk hozzá a segítés széles területeihez. És ha a család már nem tanítja meg a felnövő gyermeket, hogyan érezze magát jól a bőrében, s a munkahely is frusztráció
– Valóban sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint akár a szomszédos népek?
– Valóban annak mondjuk magunkat, ha kérdőíves vizsgálatokkal felmérik a helyzetet. Vannak azonban mentőöveink, azok a megváltó kapcsolatok, amelyeket ha jól ápolunk, segítenek a boldogság óráinak átélésében. Csakhogy ehhez felnőtté kell válni, nem pedig egocentrikusan saját előnyeinket, a csak nekünk jót keresni. A tudomány is azt üzeni, hogy sikeres, egészséges, hosszú életű és boldog lehet az az ember, akinek minőségiek a szeretetkapcsolatai, sokat tesz másokért, akinek a világon a legfontosabb, hogy minden konfliktus ellenére őrizze párkapcsolatát és családi életét. Vajon megértjük-e, hogy ebben a fogyasztói kultúrában nincs más út előre, mint visszatérés a gyökerekhez, a szeretetkapcsolatokhoz, amelyek ápolását, gondozását, óvását újra meg kell tanulnunk, hogy mindennapjaink élhetőbbé váljanak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 20.
Ajánló:
Ajánló:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése