Ferenc pápa meghatározta, hogy „az évközi harmadik vasárnapot szenteljék Isten igéje ünneplésének, az arról való elmélkedésnek és terjesztésének, hogy növeljék Isten népében a Szentírás vallásos és állhatatos ismeretét.” A homíliában ezt igyekszem bemutatni:
Napjaink
legelterjedtebb kapcsolatteremtő eszköze a maroktelefon. Nem akármikor és
akárhol használjuk, de üzemeltetése végett tápegységét időközönként fel kell
tölteni. Hasonlóképpen az egészséges fejlődésünk végett naponta testi-, lelki-,
szellemi táplálékra szorulunk. Más-más formában kapjuk meg ezeket, de leginkább
az ünneplésben.
Ünnepet tartani annyi, mint tudatosan kiemelkedni az élet
egysíkúságából és kapcsolatba kerülni az élő Istennel. A munkás hétköznapokat
szombaton megszakítjuk, hogy vasárnap a családdal, a közösséggel és Istennel
ünnepeljünk. Mi emberek tudunk ünnepelni, s az Úrban való örömünk, a mi
erősségünk.
Az első olvasmány
kiemeli, hogy csak szabad nép tud Ige liturgiát és közös lakomát tartani (Neh 8,2-4a.
5b. 8-10).
A babiloni fogságból hazatért nép (Kr.e. 538), félév alatt
biztonságot teremtett magának: a városai falait kijavította,
megerősítette és felépítette aká csak a házakat. A közös sors és együtt munkálkodás összekovácsolta őket, de nagy
szükségét érezték az istentiszteletnek, hogy Ige liturgiát és közös lakomát
tartsanak. Ez az ünnepség magán viselte
a liturgikus összejövetel hagyományos vonásait.
A népet összehívták, mint egykor Mózes
a sinai szövetségkötés idején, amikor a kinyilatkoztató Isten ezt a népet
vallási közösséggé tette. Megkapták Isten Törvényében a jövőképet, és úgy
vándoroltak. Amikor az Ígéretföldjére érkeztek, akkor Józsue Sichembe hívta a népet és megújították a szövetséget.
Dávid királytól kezdve Jeruzsálemben, majd Salamon építette Templomban jöttek
össze, hogy ünnepeljenek és megújítsák Istennel kötött szövetségüket.
Jeruzsálem
és a templom pusztulásától a babiloni fogság alatt a túlélők
kultusz nélkül maradtak (Kr.e. 587-538). Ezt követően kialakult egy imádságra és tanításra
épülő új istentiszteleti forma, a zsinagógai istentisztelet. Házaknál gyűltek össze,
hogy hallgassák az Isten szavát. Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak.
A babiloni fogságból amikor hazatérhettek
(Kr. e. 538), a templom újraépítését csak 18 évvel később tudták elkezdeni.
Viszont addig is zsinagógai istentiszteletet tartottak a Víz-kapu
előtti térségen. Ennek a lefolyásáról szól a mai olvasmány. Összehívták a népet és reggeltől délig Ezdrás pap és a leviták felolvasták
a Törvény könyvéből a vallási-, a köz- és a magánéletet szabályozó törvényeket. A törvények megismeréséhez fontosak voltak az arám nyelvű magyarázatok. A nép, hittel és engedelmességgel fogadta el
Isten szavát, mint az egyetlen üdvözítő kinyilatkoztatást.
Ezdrás pap, Nehemiás
helytartó és a leviták ezt az Istennek szentelt napot mindenki számára a sírás
helyett az örvendezés napjává tették. Így buzdították a népet: „Tartsatok ünnepi lakomát! Küldjetek belőle
azoknak is, akik nem készítettek! Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való
örvendezés a ti erősségetek.” Az ünneplésben látjuk meg az igazi életet és életünk célját. A túlélés legjobb receptje: ha Isten velünk, ki ellenünk. Van közösségünk és velünk van a teremtő és megváltó Isten. Ő az életünk erőssége!
A zsinagógai istentisztelet a templom újjraépítése
(Kr.e. 515) után is fennmaradt, mert olyan korban alakult ki, amikor 72 évig
nem volt templomuk. És tudták, hogy az atyák hitének a megőrzése és továbbadása a fennmaradás törvénye.
Előző cikk:
Isten igéje vasárnap 1. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése