„Kő kövön nem marad vandál munkájuk után”
Betörtek, raboltak, akik pedig ellenálltak nekik, azokat lelőtték, vagy foglyul ejtették. Ők, a Lenin-fiúk. Rémtetteik tananyagok? Ezt kérdezzük ismételten, amikor az 1919-ben e napokban és az utáni következő százharmincháromban történtekre emlékezünk.
E sorok írója nyilván nincs egyedül az e napokra vonatkozó feljegyzések kutatásával. Így került a kezébe a minap antikváriumi vadászútja során egy újabb kordokumentum (Dr. Mészáros János-Dr. Hauser Ignác: A budapesti római katolikus egyházközségek első tíz éve, 1930), amely, ha csak villanásnyira is, beszédes momentumokat rögzít az akkori tragikus viszonyokról.
Bemutatja, hogy az 1919-ben már létezett fővárosi egyházközségek miként élték át a Lenin-fiúkat. Kiderül belőle, a papság és a hívek többnyire tanácstalanul álltak a történések előtt, hiszen nem számítottak a Lenin-fiúk hatalomra kerülésére.
De lássunk csak szemelvényeket belőle, az egyes egyházközségek híradásaiból!
„1919. év Úrnapján vöröskatonák sortűzzel hatoltak be a templomba, miután a hívek a templom előtt a vörös zászlót elégették és a toronyra a nemzeti zászlót tűzték ki. Ekkor fúrta át egy vöröskatona golyója azt a gyöngéd női kezet, mely nemzeti színű szalagot szorongatott. Ekkor halt vértanú-halált dr. Dénes Artúr ügyvédjelölt, akit a vöröskatonák golyói küldtek a másvilágra. Ekkor hurcolták a vörösök a templom papjait börtönbe s az oroszlánszívű asszonyok ekkor szabadították ki őket.” (Krisztinavárosi Egyházközség)
„A kommunizmus meg akarta fojtani az alig életre kelt kis kápolnát is. Rendelettel a munkás- és katonatanács számára tanácskozó helyiségnek jelölték ki. De hogy az „elvtársak” be ne fészkelhessék magukat az épületbe, az akkori lelkipásztor, Csáktornyai Lajos, gyors elhatározással éjnek idején a közbülső falakat lebontatta és az épület egész utcai frontját kápolnává alakíttatta. A kápolna esetleges megtámadásának elhárítására pedig buzgó férfiak jelentkeztek őrségnek, de működésükre szerencsére nem került a sor.” (Rómaifürdői Egyházközség)
„Amikor már remélni lehetett, hogy sikerül átmenteni az Egyház ügyét kerületünkben a nagy kataklizmából, jött a végzetes március 21-e. Egy csapásra minden érték, minden eredmény elpusztult. Pápay Ferenc prépost.-plébánost, aki már a Károlyi-forradalom alatt is szószéken és gyűléseken bátran, határozottan és erélyesen lépett fel az Egyház és a haza érdekében és akinek irányítása mellett oly nagy sikert ért el a fiatal egyházközségi mozgalom, március 29-én elhurcolják a terrorfiúk és rabságba vetik. Komlóssy Miklós segédlelkésznek menekülnie kell, mert halálra keresik. Az egyházközség irattárát elpusztítják és kő kövön nem marad vandál munkájuk után. Április elején van ugyan még egy titkos gyűlés a templomban, de azután megszűnik minden. Vöröskatonák ellenőrzik a templomot állandó őrszolgálattal. A plébános súlyosan megbetegszik a gyűjtőfogházban, mire irgalmas lelkek közbenjárására feltételesen szabadlábra helyezik. 1919. június 19-én az úrnapi körmenetet nem engedélyezik. E napon a rabságból éppen kiszabadult plébános mondja a nagymisét. De a kiállott izgalmak és a rabságában szerzett betegség folytán annyira gyenge, hogy a felajánlás után ájultan esik össze a főoltárnál. Ez a jelent annyira megfogja a hívő közönség lelkét, hogy amikor a mise után az orgonán felzúg a Himnusz (a kommunizmus alatt!!), a zsúfolásig megtelt templom mint egy ember harsogja nemzeti imánkat.” (Szent Teréz Egyházközség)
„1919. március 23-án a szociáldemokrata ifjúmunkások VII. kerületi szervezete lefoglalta a Regnum Marianum Egyesület épületét. Már-már az egyesület kápolnájának profán célokra való átadásáról volt szó, mikor Csernoch János hercegprímás a kápolnát plébániatemplommá emelte, hogy az átadástól megmentse. Gyűlések tartását megnehezítette az a körülmény, hogy minden gyűlést a kerületi munkás- és katonatanácsnál kellett bejelenteni és a vallásügyi népbiztosság és vörösőrség főparancsnoksága engedelmét is kikérni. A gyűlés még akkor is a vörösök kiküldöttje jelenlétében folyt le.” (Regnum Marianum Egyházközség)
Tanulság? Amiről a kommunisták és a szociáldemokraták korábban csak cikkeztek és gyűléseztek, most végre is hajtották, ahol csak tudták. Kezdve az állam és az Egyház szétválasztásával, folytatva a papság és a hívek vegzálásával, ingóságaik elkobzásával, proletárnyelven „visszavételével”.
Maradva az utolsó esetismertetésnél, az is kiderül, hogy messze nem csak a kommunisták voltak vallás- és egyházellenesek. A szociáldemokraták is. Kiegészítéséül álljon itt egy visszaemlékezés erről a Regnum Marianum Egyesület által kiadott Zászlónk című ifjúsági lap 1941. december 15-i számából:
„Mindjárt a magyarországi kommunista forradalom első napján megjelent a Regnum házfőnökénél Krywald Ottó úrnál néhány keszeg „elvtárs” és kijelentették, hogy az épületet és berendezését lefoglalják.
– De a Zászlónk-at csak nem bántják! Hiszen az ártatlan gyereklap! – szólt a házfőnök. Az elvtársak vigyorogtak:
– Ne magyarázza nekünk, hogy mi az a Zászlónk. Mink azt nagyon jól tudjuk. – Megjelentek a Zászlónk „lélekpalotája” előtt a teherautók, és elszállították a Zászlónk felhalmozott példányait, a kéziratok tömegét s a szerkesztő forrásmunkáit: az értékes könyveket, a külföldi folyóiratokat, az írógépeket – még a papírkosarakat is.
Előbb azonban alaposan megtépázták szegény Zászlónkat! Ezt a fényképet egyik cserkészünk készítette a földszinti raktárhelyiségről.
A harmadik emeleten tanyát ütött az 1. számú vörös-ezred toborzó bizottsága. Itt laktak a bolsi „tisztek” is: talpig fegyverben, oldalukon kézigránát-koszorúval csattogtak föl-e a lépcsőházban. Kitűnt, hogy ránk nézve előnyös volt az orosz ezred irodája. A tájékozatlan szuronyos kapu-őrök között akadálytalanul jöttek-mentek a bátor cserkészek és kongreganisták, annál is inkább, mert az első emeletet a bolsi ifjúmunkások VII. kerületi csoportja szállta meg. – Gyerek-gyerek! – gondolta az őr. – Hadd szaladgáljanak!
Így aztán, amit lehetett, haza-mentették a cserkészek: a diákszínpad vászonanyagát, kellékeit, a színházi ruhatárat és más egyebet is lassanként széthordták és jobb időkre elrejtették. Sokan magukra öltötték a jelmezeket; egy alkalommal kuruc vitézek Zrínyi Miklós katonái és lobogó ruhájú török katonák vonultak ki a Regnum kapuján. A szuronyos kapuőrök nevettek a furcsa magyar játékon.
Láttátok volna, milyen diadallal vitték vissza később a fiúk a bolsevizmus szennyes áradatából kimentett értékeket!
Szamueli népbiztos egymásután telepítette be az élet szennyéből most fölszínre vetődött istentelen prolikat a Regnum tiszta helyiségeibe, a Zászlónk, az Élet, a Nagyasszonyunk és Kis Pajtás irodáiba. Máról holnapra szörnyű piszok terpeszkedett a házban.”
Unalomig ismételhetjük egy ilyen dokumentumcsokor után várható kérdésünket: mikor döbben már reá az önmagát nemzetinek-kereszténynek nevező tábor, mennyire fontos saját erőinek megszervezése, mielőtt az ellenség észbe kap, pláne a sajtó, a média területén? Mert különben valóban „kő kövön nem marad vandál munkájuk után”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése