A magyar nép
alaptermészetét és mentalitását egy kultúrfilozófus így jellemezte: gens sibi
prodiga – önmagát gazdagon, pompásan adó nemzet. Más szóval, önfeláldozó nemzet
vagyunk! Az önfeláldozásban nemcsak szentjeink és nagyjaink mutattak jó példát,
hanem a földközelben élő nép is.
Szent István király nem féltette népe földjét,
sem kenyerét a bebocsátást kérő népcsoportok fiaitól. Tudta, hogy a föld Isten adománya
és az közös. Imre fiához írt intelmében külön kitért az üldözöttek és
menekültek befogadására, róluk való gondoskodásra. Eleink a Szentistván-i
intelem alapján fogadták be a török elől menekülő aldunai népeket: szerbeket,
románokat, bolgárokat, s a 20. században a lengyeleket és zsidókat egyaránt.
Március 15-én a
magyar szabadság napjára emlékezünk. Csak visszapillantunk a múltra, inkább előre
nézünk, mert a nemzetek élettani törvénye a szakadatlan törtetés az önállóság,
a függetlenség felé, mai kifejezéssel az autonómia felé.A mohácsi vész után nemzetünk életét főképp a szabadságért vívott küzdelmek jellemzik. Hittel és bizalommal olvasták az Írás szavait, felidézték, hogy a szabadulásra vonatkozó ígéretét mindig beváltotta az Úr (2Krón 36,14-16+19-23). A hazaszeretet mélységét és tisztaságát tekintve, II. Rákóczi Ferenc szabadság hőseink között az első helyen áll; mint egyén, hívő katolikus pedig példaképe minden időnek. Utána időben az 1848/49-es szabadsághősök és mások következnek. A hazaszeretet hőseinek emléke arra tanít bennünket, hogy haldokló népet csak szabadsághősök képesek feltámasztani. A nemzetnek erős életet a földön csak olyan utókor biztosíthat, amelyet a hősök kegyeletes emléke lelkesít.
Vajon mit szerethettek más népek fiai a magyarokban? Vajon mi állította
szabadságharcunk mellé az osztrák, a német, a horvát és a szerb nemzetiségű
tábornokokat?
Múltunk gazdag története és
irodalmunk tanúsítják a magyar népnek azt a jellemvonását, hogy akit vagy amit
megszeret, azért nem sajnál semmit sem. Bibliai kifejezéssel ez az agapé, a
szeretet szuperlatívusza, amit odaadó,
önfeláldozó szeretetnek nevezünk. Ilyen az Isten szeretete. Ezt a szeretetet
élte Jézus. Erről az önfeláldozó szeretetről beszélt Nikodémusnak (Jn 3,14-21).
Kereszthalálával nyilvánította ki irántunk való szeretetét, amikor még bűnösök
voltunk, hogy a benne való hit által életünk legyen (Ef 2,4-10). Miután
megigazultunk, még inkább szeret. Jézus előbb szeretett minket, és elsőként
szeretni ez a keresztény élet atmoszférája, mindnyájunk miliője. Erre az
önmagát szabadon adó, önfeláldozó szeretetre vagyunk teremtve, és ez a szabadság
a magyarok élete, ha továbbra is vállaljuk.
„Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá...” Jn 3,18 Nagyböjt 4.B. vasárnap
Darvas-Kozma József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése