Egy Szenvedő Lélek egyszer azt mondta: akkor a leghatékonyabb a szenvedés, ha türelemmel viseljük, és önfeláldozóan a Szűzanya kezébe tesszük, hogy arra használja, amire jónak látja. Ő tudja egyedül, hol van rá a legnagyobb szükség.
Persze könnyebb egy szenvedőnek azt mondani, hogy viselje türelemmel a szenvedését, mint saját magunknak bátran elviselni valamit. Én tudom, mi a szenvedés, és éppen azért olyan nagy az értéke, mert olyan nehéz elviselni.
Nem tudnám megmondani, miért éppen hozzám járnak a Szenvedő Lelkek. Biztos, hogy mehetnek másokhoz is. Sokkal egyszerűbb lenne ezt az egészet titokban tartan, mint a nyilvánosság elé állni vele, hiszen olyan kevesen értik meg és olyan sokan megvetik ezért az embert. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Ennek tudomásul vételéhez sok alázatra van szükségünk – abban pedig ma nagy a hiány.
Kolostorba akartam vonulni
Már
gyerekkoromban éreztem, hogy Isten valami különleges áldozatot kíván tőlem. De
milyen áldozatot? – ezt akartam megtudni már iskolás gyerekként is. Messzire
kellett járnom a tejért, és mindig útba esett két csűr is. Úgy gondoltam, ezen
a hosszú úton Isten igazán elárulhatná nekem, hogy mit kíván tőlem. Meg kéne
beszélnünk ennek a módját. Így imádkoztam: „Istenem, Te mindent meg tudsz
tenni. Mikor elmegyek az egyik vagy a másik csűr mellett, rendezd úgy, hogy
találjak bent egy cédulát, amire rá van írva, hogy mit kell tennem!” Aztán
mindig be is mentem ezekbe a pajtákba, persze hiába. Lassanként elvesztettem a
türelmemet, és kifakadtam: „Látod,
Istenem, nem én vagyok a hibás, ha nem találom az utat, amit nekem rendeltél!”
Amikor abbahagytam az iskolát, úgy gondoltam, most aztán irány a kolostor: talán ezt akarja az Úristen. 17 éves koromban beléptem a tiroli Hallban lévő Jézus Szíve kolostorba. Egy év múlva azonban el kellett jönnöm onnan, mert gyakran beteg voltam. Azon nyomban egy másik kolostorral akartam próbálkozni. Ezúttal a dominikánusoknál jelentkeztem Thalbachban, Bregenz közelében, a Bódeni-tó mellett. „Nem kertelek – mondta a főnöknő már nyolc nap elteltével – maga túlságosan gyenge a mi követelményeinkhez”.
Nem maradhattam
Ezután egy ferences rendi kolostort ismertem meg Gaissauban, ahonnan misszióba küldték az embereket. Végre valami igazán nekem való – gondoltam – ez az én feladatom: hogy másokat vezessek Istenhez. Hogy tanítónő legyek, ahhoz nem vagyok elég tehetséges, tehát belépek egy rendbe, ahonnan később majd misszióba mehetek.
Így szóltam Istenhez: „De most már tedd, hogy ott is maradhassak! Különben nem megyek többé semmilyen kolostorba”. 1938-ban léptem be, és minden nagyon a kedvemre való volt. A főnöknő ugyan elég gyakran említette, hogy „Maga a leggyengébb köztünk!” – de én reméltem, hogy amint vége a mezei munkáknak, a többit már bírni fogom.
Ám alig fejeztük be az aratást, a főnökasszony közölte velem: „Maga túl gyenge, nem maradhat nálunk”. Most aztán minden odavan – gondoltam –, mégsem találtam meg a nekem rendelt utat, Isten nem mutatta meg nekem. Ez sokáig nagyon megviselt lelkileg. Egyedül az vigasztalt, hogy nem én vagyok a hibás, én megtettem mindent, ami tőlem telt.
Már gyerekkoromtól nagyon vonzódtam a szenvedő lelkekhez, csakúgy, mint anyám, aki gyakran mondogatta: „Ha valami nagy kérésetek van, forduljatok a szenvedő lelkekhez, ők a leghálásabb segítők”.
-
folytatjuk –
Előző részek:
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 1.
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 2.
Élményeim a szenvedő lelkekkel 3.
Élményeim a szenvedő lelkekkel 4.
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 5.
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 6.
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 7-8
Élményeim a Szenvedő Lelkekkel 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése