2013. 01. 21.

100 éve született Msgr. Léstyán Ferenc pápai prelátus

Msgr. Léstyán Ferenc laudációja 2005-ben a Julianus-díj átadásakor

Tiszteletadásra jöttünk.
Mi a tisztelet? A tisztelet, valaki kiválóságának az elismerése.
A tisztelet érzése mozdul
- a gyermekben, aki apjára, anyjára felnézni akar;
- az ifjúban, aki nevelőjében tudást, jellemet keres, hogy valami tökéleteset találjon;
- a felnőttben, mikor ideált, eszményt akar látni, hogy élete beteljesedjék.
Az ember önmagánál többet, nagyobbat keres, akar, vágyik valamire vagy valakire.
Az ember fölfelé néző lény, tiszteletre született, és akkor lesz kiegyensúlyozott, ha értékesebbet talál önmagánál.
A csodálkozó tisztelet kinyitja a feltaláló szemét, szárnyakat ad a művész képzeletének, tanítja látni a szerelmes szívét. A tízparancsolat szintén az imádás és a tisztelet parancsával kezdődik. A személynek a tisztelet természetes igénye és egyben értéke.
Tisztelettel egy olyan emberről szólok, aki kilencvenharmadik évében jár, aki az Istentől kapott tehetségét, idejét (1913. febr. 12.), egyházi megbízatását „a zord idők” ellenére személyisége kibontakoztatására és népünk széles körű szolgálatára fordította. Az első világháború végén teljesen összeomlott nép félárva gyermekeként lépte át a csíkszentkirályi róm. kat. iskola kapuját, édesanyja és testvérei szeretetétől kísérve. Szorgalmas hat év után, 1925 és 1932 között a csíkszeredai Róm. Kat. Főgimnáziumban tanult, ahol példás kongreganistaként a diákok vezetője lett. Lelkében már ekkor megérlelődött az Isten és magyar népünk iránti áldozatos szeretete. Ezért a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolában tanult öt évet, amikor Erdély püspöke 1937. márc. 13-án pappá szentelte. Papi működésében az ember legfőbb hivatását tartotta szem előtt: eljutni az Istennel történő egyesülésig. Szellemi-lelki igényessége mellett nem hanyagolta el földi feladatait sem, mert „aki háza népének nem viseli gondját, az rosszabb, mint a pogány”. Figyelme a társadalom minden emberére kiterjedt. Vezetett Kolping Legényegyletet, cserkészcsapatot. Plébánosként a családok és az ifjúság erősítésén fáradozott. A diktatúra száműzöttje, Désaknai plébánosként ismerkedik meg Szolnok-Doboka magyarságának múltjával. A vértanúk lángoló szeretetével látott ahhoz a munkához, amely közel 40 esztendőt igényelt. A csaknem teljes képet bemutató írott és képes anyagból kiderül, hogy milyen sűrűn szőtte be egész Erdélyt a nyugati kereszténység Szent István korától kezdve. A „Megszentelt kövek” gyűjtésében a Szent Istváni eszme vezette, közös örökségünk megőrzésében, hogy a megoszlott lelkek újra összekapcsolódjanak.
A börtönből szabadulva, 1956-tól Marosvásárhelyen a lelkek szent közösségének építésén fáradozott. Plébánosi munkájának fókuszába a tanuló ifjúság, a házasulandók, a családosok, a betegek kerültek. Marosvásárhelyt nem volt olyan kórház, ahol hetente a betegeket meg ne látogatta volna. A betegek testi-lelki bajaikban bizalommal fordultak hozzá, ha tehette gyógyszert is szerzett. Kerékpárral rótta a nagyváros utcáit. Úgy ismerték, hogy a biciklis esperes. Jelképe lett Marosvásárhelynek. Paptestvéreit szeretettel fogadta, látogatta és bátorította. A felnőtteknek és ifjaknak tartott előadásai részben nyomdafestéket kaptak a Katolikus Katekizmusban (1979), Boldog házasság felé (2002), Boldog házasság (2003), Hitünk igazságai ötperces tételekben (2004) című könyvekben. A báránybőrbe bújt farkasokkal szemben védte híveit, melynek olvasott formája „Ne osszátok meg Krisztus köntösét” (1993).
A hiterkölcsi munka jobb végzése és a hívek közösséggé szervezése végett házakat vásárolt Marosvásárhely új lakótelepein: Cserealján, Kövesdombon, Medgyesfalván, Hidegvölgyben a cigányoknak, Remeteszegen, Kisszőllő-hegyen és Maroskeresztúron. Nemsokára kápolnává, templommá és a változás után plébániákká lettek.
Előrelátó, derűs papnak ismertem meg, aki az 1980-as évek közepén szentképekre írt rövid üzenettel így bátorított: „A remény nem csal. Jézus mondja: Bízzatok!” A diktatúra részéről az egyházat és a magyarságot ért sorozatos visszaélések ellen memorandumokat fogalmazott meg, amit a Szabad Európa Rádió a világ tájékoztatására szétsugárzott. Az üldözött hívek és papok védelmére kelt a román hatóságoknál. Töretlen egyházhűsége és embersége még a diktatúra emberei előtt is személyét hitelessé, tiszteletreméltóvá tette. Egyházunk részéről magas elismerésben, kinevezésben részesült. A rendszerváltás után a Magyar Köztársaság két kitűntetéssel tisztelte meg.
1992. aug. 1. - 1997. szept. 15.-ig a Gyulafehérvári Érsekség helynöke. Feladatai mostanig visszatartották, hogy vállalja a szükséges kisegítéseket. Ez alatt a levéltárban búvárkodott, melynek gyümölcse: „Erdélyi Szibéria. Az erdélyi katolicizmus küzdelme a hithűségért” (2003). A Megszentelt kövek (2000) című, a középkori kereszténység templomait, közös örökségünk kincseit bemutató nagy munkájában a megosztott lelkeket akarja újra összekapcsolni. Ez sikerülni is fog, amint vallja, ha templomainknak nemcsak köveihez, hanem ősi szellemi örökségéhez hűségesek maradunk. Cikkei, reflexiói a hazai és külföldi lapokban, folyóiratokban láttak napvilágot.
Jellemzéséhez talán elég lett volna csak annyit mondanom, hogy Istenszolgája Márton Áron püspök baráti köréhez tartozott.
Ez a töretlen hitű, üldözött, halálra ítélt, népünket szolgáló, imádkozó, derűs, tiszta ember tiszteletet érdemel. Előtte fejet hajtok, akinek sikerült az Istentől kapott jót népközösségünk számára kamatoztatnia. 
Ez az ember: Léstyán Ferenc.
Csíkszereda, 2005. december 10-én, Darvas-Kozma József


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése