2013. 01. 13.

A remete élet



Jézus Krisztus a tökéletesség elérésének egyik feltételét a vagyonról való lemondásban jelölte meg: „Add el, amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek” (Lk 18,22). A 3. század közepén a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A tizenhat évesen árván maradt és nagy vagyonnal rendelkező Pál, a Decius-féle üldözés idején az őt feljelenteni akaró sógora elöl a sivatagba menekült, ugyanakkor belemenekült az életszentségbe is. A sivatagban elhagyott barlangrendszert talált. Nemcsak rozsdás szerszámokra lelt, hanem forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései között zavartalanul lehetett egyedül Istennel, akár csak munka közben. E magányban kilenc évtized szállt el felette. Közben kiszáradt a pálmafa is, s azután egy holló hozott neki mindennap kenyeret. A külső magánytól körülvéve, nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat. Élete végén isteni indíttatásra egy másik remete, Remete Szent Antal kereste fel, aki Isten gondviselése folytán lett Pál életszentségének tanúja. A találkozáskor kölcsönösen dicsérik Istent, elmondják egymásnak életüket. Közben a holló kettőjüknek hoz kenyeret a csőrében. Miután elbúcsúztak egymástól, Remete Pál nemsokára megérezte halálának közeledtét. Antal egy látomásból megértette Remete Pál halálát és visszatért, hogy a végtisztességet megadja neki. Temetésénél egy oroszlánpár segít sírt kaparni a homokban. Életrajzát Szent Jeromos örökítette meg, forrásául a szíriai sivatagban élő remeték beszámolói szolgáltak. Ikonográfiában csak a késő középkorban kezdték ábrázolni, általában Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban: a két öreg ülve vagy állva beszélget Pál barlangjában, melyben forrás és pálmafa van, és egy holló hoz nekik kenyeret. Remete Szent Pál alakja feltűnik 1525-ben készült nagydisznódi (Cisnadie, Heltau, Szeben megye) oltár egyik táblaképén. Csíksomlyón a Salvator kápolnában külön oltára volt, és a két szent remete találkozásának jelenete ott látható a kápolna mennyezetén. Remete Szent Antal lett a remete eszmény továbbfejlesztője. Így az ő életébe is be kell pillantanunk röviden. Két évtizeddel Remete Szent Pál pusztába vonulása után, a gazdag ifjúnak szóló jézusi szavak visszhangzottak a húszéves Antal (251–356) fülében, aki a legnagyobb hatással volt a későbbi remetékre. A vagyon béklyójából való megszabadulás meglepő és sokat ígérő kezdet lett Antal életében. Az emberi településeket maga mögött hagyva az örökkévalóság került élete középpontjába. Azzal, hogy kivonult a sivatagba, Antal azok közé a bibliai alakok közé jutott, akik számára a remeteség vallási jelentőségű volt. „Az én könyvem a természet – válaszolta egy bölcsnek –, és a parancs számomra az, hogy ki tudjam olvasni belőle azt, amit Isten beszél.” Az Istenben megalapozott magány az övé, aki az imában ismerte a lángolást. Az örökkévalósággal való misztikus összeköttetésének köszönheti Antal, hogy a lélek vidámsága arcára is rányomta az öröm bélyegét. Sok keresztényre olyan mély benyomást gyakorolt sivatagi élete, hogy tanítványaivá szegődtek. Jelentősége ebben áll, hogy a szétszórtan élő remeték először körülötte tömörültek valamiféle laza egységbe, egy mindenki által elismert tekintélyi felelősség alatt. Antal az Isten jelenlétében élt, ezért szerette a remeteséget, és ezért volt az első ember, akit monachusnak neveztek, ami egyedül élő embert jelent, és ez lett azután a szerzetesek elnevezése. 
Az emberek azért mentek a pusztába, s lettek remetévé, hogy személyesen találkozzanak az Istennel. Eszményük a magányos remete élet. Az elviselhetőség határait akarták elérni minden téren. Kényelmetlen tartózkodási helyeik: földbe ásott lyukak, rideg kis kunyhók, száraz ciszternák, régi sírok, erődromok – mindenképpen ellentétei voltak a korabeli komforttal berendezett lakásoknak. Leginkább friss gyümölcsökkel, füvekkel, kertjeikben megtermelt zöldségekkel táplálkoztak, nem ittak bort, nem használtak olajat vagy bármi más ízletesebb dolgot. Hosszú időszakokon át böjtöltek. Soha sem laktak jól, hogy mindig éhesek és szomjasak maradjanak. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartja egy remetemondás. Hajukat, szakállukat hosszúra növesztették, vezeklő inget hordtak. Szigorú, küzdő, bűnbánó és naponta újrakezdő életet folytattak, hogy Isten jelenlétében legyenek. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni szépség szeretete volt. Életmódjuk fő jellemzői: a teljes önuralom megszerzése aszkétikus gyakorlat által; a vértanúeszmény megvalósítása az önmaguknak való meghalás elérése által; és az egyéni szabadság, hogy ki-ki maga döntse el, hol és milyen formában akarja elérni a tökéletességet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése