Jézus Krisztus a
tökéletesség elérésének egyik feltételét a vagyonról való lemondásban jelölte
meg: „Add el, amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek” (Lk 18,22). A 3. század közepén
a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette
magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A tizenhat
évesen árván maradt és nagy vagyonnal rendelkező Pál, a Decius-féle üldözés
idején az őt feljelenteni akaró sógora elöl a sivatagba menekült, ugyanakkor
belemenekült az életszentségbe is. A sivatagban elhagyott barlangrendszert
talált. Nemcsak rozsdás szerszámokra lelt, hanem forrásra is. Élő ételt a sziklák
között nőtt pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései között zavartalanul
lehetett egyedül Istennel, akár csak munka közben. E magányban kilenc évtized
szállt el felette. Közben kiszáradt a pálmafa is, s azután egy holló hozott neki mindennap kenyeret. A külső magánytól körülvéve,
nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül
elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt
egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat. Élete végén
isteni indíttatásra egy másik remete, Remete Szent Antal kereste fel, aki Isten
gondviselése folytán lett Pál életszentségének tanúja. A találkozáskor
kölcsönösen dicsérik Istent, elmondják egymásnak életüket. Közben a holló
kettőjüknek hoz kenyeret a csőrében. Miután elbúcsúztak egymástól, Remete Pál
nemsokára megérezte halálának közeledtét. Antal egy látomásból megértette
Remete Pál halálát és visszatért, hogy a végtisztességet megadja neki.
Temetésénél egy oroszlánpár segít sírt kaparni a homokban. Életrajzát Szent
Jeromos örökítette meg, forrásául a szíriai sivatagban élő remeték beszámolói
szolgáltak. Ikonográfiában csak a késő középkorban kezdték ábrázolni, általában
Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban: a két öreg ülve
vagy állva beszélget Pál barlangjában, melyben forrás és pálmafa van, és egy
holló hoz nekik kenyeret. Remete Szent Pál alakja feltűnik 1525-ben készült
nagydisznódi (Cisnadie, Heltau, Szeben megye) oltár egyik táblaképén.
Csíksomlyón a Salvator kápolnában külön oltára volt, és a két szent remete
találkozásának jelenete ott látható a kápolna mennyezetén. Remete
Szent Antal lett a remete eszmény továbbfejlesztője. Így az ő életébe is be
kell pillantanunk röviden. Két évtizeddel Remete Szent Pál pusztába vonulása
után, a gazdag ifjúnak szóló jézusi szavak visszhangzottak a húszéves Antal
(251–356) fülében, aki a legnagyobb hatással volt a későbbi remetékre. A vagyon
béklyójából való megszabadulás meglepő és sokat ígérő kezdet lett Antal
életében. Az emberi településeket maga mögött hagyva az örökkévalóság került
élete középpontjába. Azzal, hogy kivonult a sivatagba, Antal azok közé a
bibliai alakok közé jutott, akik számára a remeteség vallási jelentőségű volt. „Az én könyvem a természet – válaszolta
egy bölcsnek –, és a parancs számomra az,
hogy ki tudjam olvasni belőle azt, amit Isten beszél.” Az Istenben
megalapozott magány az övé, aki az imában ismerte a lángolást. Az
örökkévalósággal való misztikus összeköttetésének köszönheti Antal, hogy a
lélek vidámsága arcára is rányomta az öröm bélyegét. Sok keresztényre olyan
mély benyomást gyakorolt sivatagi élete, hogy tanítványaivá szegődtek.
Jelentősége ebben áll, hogy a szétszórtan élő remeték először körülötte
tömörültek valamiféle laza egységbe, egy mindenki által elismert tekintélyi
felelősség alatt. Antal az Isten jelenlétében élt, ezért szerette a
remeteséget, és ezért volt az első ember, akit monachusnak neveztek, ami
egyedül élő embert jelent, és ez lett azután a szerzetesek elnevezése.
Az
emberek azért mentek a pusztába, s lettek remetévé, hogy személyesen
találkozzanak az Istennel. Eszményük a magányos remete élet. Az elviselhetőség
határait akarták elérni minden téren. Kényelmetlen tartózkodási helyeik: földbe
ásott lyukak, rideg kis kunyhók, száraz ciszternák, régi sírok, erődromok –
mindenképpen ellentétei voltak a korabeli komforttal berendezett lakásoknak.
Leginkább friss gyümölcsökkel, füvekkel, kertjeikben megtermelt zöldségekkel
táplálkoztak, nem ittak bort, nem használtak olajat vagy bármi más ízletesebb
dolgot. Hosszú időszakokon át böjtöltek. Soha sem laktak jól, hogy mindig
éhesek és szomjasak maradjanak. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartja egy
remetemondás. Hajukat, szakállukat hosszúra növesztették, vezeklő inget
hordtak. Szigorú, küzdő, bűnbánó és naponta újrakezdő életet folytattak, hogy
Isten jelenlétében legyenek. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni
szépség szeretete volt. Életmódjuk fő jellemzői: a teljes önuralom megszerzése
aszkétikus gyakorlat által; a vértanúeszmény megvalósítása az önmaguknak való
meghalás elérése által; és az egyéni szabadság, hogy ki-ki maga döntse el, hol
és milyen formában akarja elérni a tökéletességet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése