Hadd fenyegessen a parlament!

O'Connel Dániel (1775–1847) az írek szabadsághőse, egyszerű ír ügyvédként lépett fel, kinek keze, épp azért, mert ír volt, úgyszólván meg volt kötve. Midőn fellépett, nemzete vallási és politikai tekintetben valóságos rabszolgajáromban nyögött: meg volt fosztva az legelemibb polgári és emberi jogoktól; midőn pedig hősünk fáradságos élete végén nyugalomra hajtá le fejét, Írország teljes vallásszabadságot élvezett s politikailag is egyenjogúsították Angliával. 

Egyszer éppen lelkigyakorlatait végezte, amikor pártjának egyik embere el akarta hívni magányából a Westminsteri Parlamentbe: "Ha most hiányzol a parlamentből, elvesztettük a harcot húsz esztendőre!"

"Nyugodj meg - szólt a bölcs államférfi -, amikor imádkozom és szentgyónásomat végzem, Isten előtt is képviselem ügyünket. Írország szabadságharca ezzel nem károsodik. Hadd fenyegessen a parlament! Ha odatérdelek a gyóntatószékbe, erősebb vagyok, mint mikor karomat felemelem harcra!"

**

Ajánlott olvasmány:

Baumstark, O’Connell jeles életírója, következő képen ecseteli az elnyomott ír nép állapotát főkép a limericki szerződés óta:

„Anglia oly büntető törvénykezést állapított meg, mely egészen az észak-amerikai szabadságharc idejéig ólomsúllyal nehezedett Írországra. Katolikusnak tilos volt eladó leányának menyasszonyi hozományt adnia s éppúgy tilos volt végrendelkeznie is; ha katolikusnak protestáns a neje, akkor ez rendelkezik valamennyi gyermek neveltetése felől; ha katolikus ember fia protestánssá lesz, övé atyjának minden vagyona. Katolikus nem vásárolhatott földbirtokot, s ha e tilalom dacára telket mert venni, minden protestáns azonnal, mindennemű kártérítés nélkül elvehette tőle. Ugyanígy lefoglalhatta bárki az olyan földbirtokot, melyet katolikus ember ajándék, hozomány vagy végrendelet útján kapott. Katolikus ember nem is bérelhetett földbirtokot tovább mint 31 esztendeig, s ha a bérlet bevételét sikerült annyira emelnie, hogy a bérletdíjat ennek egyharmadával felülmúlta, a törvény értelmében bármely protestáns egyszerűen elűzhette birtokából a katolikus bérlőt. Katolikusnak nem lehetett öt fontnál értékesebb lova; ellenkezőesetben ismét elvehette tőle a lovat bármely protestáns öt fontnyi kárpótlással. Felségsértés terhe alatt tiltva volt katolikus ember alkalmazása tanító gyanánt; aki katolikus tanító által taníttatta gyermekét, elvesztette nemcsak minden birtokát, hanem még a birtokszerzés jogát is örökre. Ugyanily büntetés volt szabva azon családokra, melyek gyermekeiket külföldi katolikus intézetben neveltették. A katolikusoknak egyáltalában nem voltak politikai jogaik; ki voltak zárva minden állami és katonai hivatalból. Még a protestánsokra is hasonló kemény bánásmód várt, ha katolikus nőt vettek el s gyermekeiket katolikus módon neveltették. A katolikus hit tanítását pedig, annak terjesztését és nyilvános gyakorlását s az ilyesmire vállalkozó papokat és szerzeteseket egyenesen halálbüntetéssel tiltották.

De ez még nem volt elég. Az ír bérlők kénytelenek voltak amúgy is csekély bérletjövedelmük egy tizedét az anglikán udvari egyház milliókra menőköltségeinek fedezésére beszolgáltatni s míg maguk családostul majd éhen haltak, pénzükből fényesen el kellett látniok az anglikán érsekek, püspökök és papok egész raját, kiket az angol kormány küldött a nyakukba, holott a katolikus ír nép között rendszerint egyetlen egy hívük sem akadt. Ezek aztán többnyire külföldön tartózkodva – mert hiszen Írországban dolguk nem akadt – elverték, eldőzsölték a koldus ország véres verejtékét. Szóval a törvény a „pápisták” létezését el nem ismerte; szegények örülhettek, ha földön kúszó féregként megtűrték őket. Egy legújabb kori protestáns történetíró, Gervinus, e tényekkel szemben a következő jellemző szavakra fakad: „Az udvari egyház kevély álszenteskedése abban tetszelgett, hogy a protestantizmust a szabadság anyjának nevezte. Anglia szabadságszeretete azonban katolikus gyermekeivel szemben oly dajkának bizonyult, mely vérrel itatja a gyermeket.”

„Annyi bizonyos, – folytatja Baumstark – hogy Írország e törvények súlya alatt sem szűnt meg katolikusnak lenni. Minden szűk termés ezer és ezer szegény ír lakost taszított a keserves éhhalál karjai közé. De azért a tovább élők nem szűntek meg a dúsgazdag anglikán egyház mellett szegényes filléreikkel a szegény katolikus Egyházat is fenntartani; hűen ragaszkodtak üldözött papjaikhoz a vigasztalan ínségben, a rájuk kényszerített tudatlanságban, könyörületre igen, de emberekhez nem méltó nyomorúságukban. „És midőn Anglia nyolcvanévi ilyetén hallatlan zsarnokoskodás után kissé megpihent, Isten gondviseléséből kétannyi, még mindig hű katolikus népet látott maga előtt. „Anglia pedig azért pihent meg s hagyott fel zsarnokságával némileg, mert amerikai gyarmatainak felkelése 1775-ben az anyaország hatalmát és nagyságát komoly veszéllyel fenyegette. 1778-ban enyhítettek először a büntető törvényeken: a katolikusoknak megengedték, hogy bizonyos korlátokon belül birtokjogot élvezhessenek.

Ezóta aztán a többi törvényt is enyhítették fokonként, de mindig csak olyankor, ha Anglia bajban volt; s így Anglia gyöngeségében rejlett Írország egyedüli reménye.”

(Bangha Béla: Jellemrajzok a katholikus Egyház életébő. Bp 1914. 72-73.)