 |
| Hruscsov és Kádár koccintanak 1964-ben |
Kevesek előtt ismert, hogy Kádár János volt a keresztapja ifjabb
Rajk Lászlónak, de ez nem gátolta meg őt abban, hogy sztalinista
belügyminiszterként 1949-ben segédkezet nyújtott legjobb barátja, Rajk
László koncepciós peréhez és kivégzéséhez.
Ennek a hóhérlelkületű keresztapának a nevéhez fűződik a
magyar történelem legvéresebb és legsúlyosabb megtorlása is, amelynek
előzményeként az ő asszisztálásával 1956. november 4-én a szovjet
csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak, megtámadták és lerohanták
Magyarországot. Ezt megelőzően, 1956. október 23-án békés tüntetéssel
kezdődő népfelkelés, majd a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz
következtében forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás által irányított
kommunista állami terror, valamint a szovjet megszállás ellen. A
forradalom a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása
után fegyveres szabadságharccá terebélyesedett. Az ország sorsát végül a
nemzeti függetlenséget kíméletlenül eltipró november 4-i szovjet
katonai invázió pecsételte meg.Miközben az ország élet-halál harcát vívta a szovjet megszállókkal, Kádár a törvényes Nagy Imre-kormány államminisztereként, a kommunistáktól már megszokott sunyisággal, november 1-jén júdáslelkű társával, Münnich Ferenccel a budapesti szovjet nagykövetségre sompolygott, hogy elárulja hazáját. November 4-ének hajnala már Ungváron találta, ahol Hruscsov nyakába borulva biztosította őt töretlen elvtársi hűségéről és a forradalmárokkal való véres leszámolás iránti eltökéltségéről. Innen az oroszok Szolnokra vitték, ahol összetákolta a teljesen törvénytelen és minden közjogi alapot nélkülöző Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt. Kádárnak óvatosságánál csak gyávasága volt nagyobb, mert mindig mások árnyékában meghúzódva, taktikázva várta a kedvező alkalmat politikai riválisainak eltakarítására.
Most eljött végre az ő ideje.
Hruscsov támogatását bírva november 7-én szovjet tankokkal érkezett meg Budapestre. A harcok végeztével már a Minisztertanács elnökeként, megfontoltan és rideg számítással megindította azt a brutális megtorlógépezetet, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Haynauét is túlszárnyalta. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau körülbelül 150 embert végeztetett ki, és 1000-2000 ember kerülhetett börtönbe. Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári megtorlás idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma zajlott le.
Kádárék mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó beismerni Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. A kivégzettek egy részét jeltelen sírokba, drótokkal összekötözött végtagokkal, ócska kátránypapírba göngyölve, arccal a sírgödör alja felé, mint állatokat kaparták el. Micsoda aljas ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat egyáltalán képes legyen kigondolni is valaki, nemhogy véghez is vinni!
Azt hihetnénk, hogy az ilyen mértékű becstelenséget már nem lehet fokozni, de Kádárék még erre is képesek voltak. A pártállami vezetés már 1952-ben önkényesen úgy döntött, hogy a 16–18 éves korosztály tagjait, akik ellen addig „csak” háborús és népellenes ügyekben lehetett halálos ítéletet kiszabni, ettől kezdve a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérlete miatt is akasztófa alá lehessen hurcolni. Ezt az embertelen és kegyetlen, jogszabálynak csúfolt horrorisztikus rendelkezést a megtorlás időszakában Kádárék az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel megerősítették. Ennek alapján küldték bitófára Mansfeld Pétert, és a közhiedelemmel ellentétben nem azért vártak a kivégzésével, hogy betöltse a 18. életévét, mert ez egyáltalán nem volt akadálya a halálos ítélet végrehajtásának. A kádári véres terror példa nélküli gonoszsága mindezek ismeretében még inkább elborzasztó.
Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Az országból becslések szerint mintegy 200 ezer ember menekült el a megtorlásoktól való félelem miatt. Kahler Frigyes jogász-történész említ egy állítólagos kijelentést arról, hogy Kádár, a kommunista Néró 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni. Mintha az egész magyar néppel le akart volna egyszer és mindenkorra számolni. Nem túlzás, ha azt mondjuk, az 1956 utáni hazai totalitárius rezsim megszületése az ’56-os mártírok vérében fogant, és egy egész nemzet rémuralomba taszításával volt csak fenntartható.
Kádár megtorló túlbuzgósága már az oroszoknak is sok volt, ellentétben állt a Nyugattal ekkor éppen megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel. Az oroszok 1957-től már nem erőltették, hogy legyenek akasztások, Nagy Imrét és társait nem lett volna „kötelező” kivégezni 1958-ban, az oroszok többször el is halasztatták Kádárral a Nagy Imre-pert. Azonban ez a per Kádár személyes bosszúja volt, többek között azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani kormányfői tisztségéről, és ezért Kádár mindaddig veszélyben érezte illegitim hatalmát, ameddig Nagy Imre életben volt.
Nagy Imre halálba küldése után egy olyan shakespeare-i figura vált belőle, akit folyamatosan követett áldozata szelleme. Élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt Nagy Imre nevét, mindig csak „arról az emberről” beszélt. Utolsó, egyórás, zavaros, nehezen követhető beszédéből kiderült, hogy Kádárnak Nagy Imre kivégzése súlyos lelkiismeret-furdalást okozott. A sors úgy rendelte, hogy élete utolsó napjaiban még látnia kelljen azt a történelmi igazságtételt, amelynek során Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén az áldozatokat a legnagyobbaknak kijáró tisztességgel egy egész nemzet búcsúztatja. A sorsnak arra is gondja volt, hogy a Legfelsőbb Bíróságon azon a napon hirdessék ki Nagy Imre és társai rehabilitációját, amely napon halálba küldőjük eltávozott az élők sorából. Azonban holtában sem talált nyugalomra az anyaföldben a hazaáruló. 2007. május 2-ára virradóra Kádár Fiumei úti sírkertben található síremlékét felfeszítették, és elvitték csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét koponyájával együtt, a sír fedőlapjára pedig a „gyilkosok 56” feliratot fújták.
Az 1956-os orosz invázióhoz és Kádár tombolásához a Nyugat békésen asszisztált. Ma is elfogadhatatlan a magyarok számára a nyugati hatalmak ’56-os események idején tanúsított magatartása, majd néhány évvel később Kádár keblükre ölelése. A nyugati politika kezdetektől fogva kettős játékot folytatott, kifelé harcias kijelentéseket tett, de valójában eszébe sem jutott fegyveres segítséget nyújtani. Az amerikai vezetés a drámai napokban sietve igyekezett Moszkvát megnyugtatni, hogy nincs szándékukban megváltoztatni a második világháború végén létrejött európai status quót, és nem tekintik Magyarországot lehetséges katonai szövetségesnek. A nyugati hatalmak annak érdekében, hogy ne veszítsék el hazai közvéleményük előtt és a világ szemében a szabadság hős bajnokának szerepét, az ENSZ-ben még nagy lármát is csaptak.
A Nyugat nem lehetőséget, hanem problémát látott a magyar forradalomban, a legjobban az izgatta, hogy Moszkva esetleges túlzott reakciója politikai presztízsveszteséget okozhat számára. A nyugati világnak egy napon számot kell adnia önmagának azért, ami Magyarországgal történt, és azért is, ami nem történt. Ez a számadás lassú, de elkerülhetetlen lesz. És már megkezdődött.
magyaridok.hu
Petrin László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése