2015. 11. 28.

Létre lehetne hozni a közép- és kelet-európai nemzetek szövetségét

A közép- és kelet-európai országoknak fel kell ismerniük, hogy 25 évvel a rendszerváltás után sokkal több a közös érdekük és értékük, mint ami elválasztja őket egymástól.

A párizsi, iszlamista terrorakció után is nyilvánvaló, hogy két koncepció vált élesen ketté az Európai Unión belül: az egyik a korlátlan befogadáspárti, a kötelező kvótát tovább erőltető, Merkel és Juncker nevéhez köthető álláspont, a másik pedig az ezzel homlokegyenest ellentétes, a migránsáradat leállítását és az európai határok szigorú megvédését követelő és a kvótákat elvető álláspont, amelyet a legmarkánsabban Orbán Viktor képvisel. Észre kell azonban azt is vennünk, hogy az első táborba döntően a nyugat- és észak-európai országok sorolhatók, míg a másodikba az újonnan csatlakozott közép- és kelet-európai országok.

Milyen következtetést vonhatunk le ebből?

Markánsat.

Kiderült ugyanis, hogy sokkal nagyobb szemléleti, kulturális, értékbeli stb. ellentétek és törésvonalak húzódnak meg a két régió, a „régi” és az „új” Európa között, mint amilyenre gondolhattunk volna a rendszerváltáskor, illetve az EU-hoz való csatlakozás (2004) időszakában. A migránsválság során kialakult konfliktus voltaképpen csak a jéghegy csúcsát jelenti, ugyanakkor számot kell vetni a jéghegy egészével is.

A közép- és kelet-európai országoknak fel kell ismerniük, hogy 25 évvel a rendszerváltás után sokkal több a közös érdekük és értékük, mint ami elválasztja őket egymástól. Ennek oka egyrészt a Nyugattól eltérő történelmükben, a kommunizmus által megszakított fejlődésükben rejlik, másrészt a rendszerváltás, valamint az EU-csatlakozás után a nyugat-európai centrumországok politikájában, amely az újonnan csatlakozott tagokat még mindig másodrangúnak tekinti, s felzárkóztatás helyett pusztán a piacszerzés lehetőségét látta meg bennük.

Nem a Nyugathoz dörgölődzés tehát a megoldás, hanem az összefogás, az érdekek összehangolása és a közös cselekvés. Nem kegyeket és alamizsnát kell kérni az unió vezetőitől, s nem különalkukra kell törekedni (lásd a Tusk-féle korszakot Lengyelországban), hanem erős szövetséget kötve ki kell harcolni az egyenrangú tárgyalás és érdekegyeztetés feltételeit. Ez kétségtelenül paradigmatikus nézőpontváltást igényel, hiszen egészen az utóbbi évekig az volt a természetes a közép- és kelet-európaiak számára, hogy amit a nyugatiak mondanak, az maga a színtiszta igazság és a megfellebbezhetetlen tudás.

Mára azonban világossá vált, hogy már nem feltétlenül Nyugat-Európa hordozza a hagyományos európai értékeket, hanem sok tekintetben Közép- és Kelet-Európa. Vagy másképpen fogalmazva: miközben mi évtizedekig a hagyományos európai értékekre vágytunk, addig észre sem vettük, hogy Nyugat-Európa ezeket az értékeket – a balliberális kánont szolgalelkűen követve – részben eltorzította, részben el is hagyta, s egy egészen másféle értékrendet, Európa-képet kezdett el követni.

Csak négy fontos elemet említek: 1. Amíg Európán belül a Nyugat már nem tartja magát kereszténynek, addig Közép- és Kelet-Európa, még ha jelentősen szekularizálódott is, megőrizte a kereszténységhez köthető értékeket. 2. Amíg a Nyugat immáron lemondott a nemzetállamokról, és alávetette-aláveti magát a globális állam, a világkormányzás (nemzetközi pénzhatalom által diktált) és világtársadalom víziójának, addig Közép- és Kelet-Európa az elvesztett nemzeti szuverenitás és függetlenség után éppen most szeretné megélni nemzetállami létét. Mindez teljesen érthető, hiszen ne feledjük, a Nyugat is abban a korszakban (XVIII–XX. század) emelkedett az „egekbe” gazdaságilag és politikailag is, amikor erős nemzetállamokból állt.

Csakhogy erről a Nyugat most durván megfeledkezik, s úgy tesz, mintha nem értené, miért ragaszkodnak a közép- és kelet-európaiak újra vagy elsőként megszerzett nemzetállami létükhöz és önállóságukhoz. 3. Amíg a Nyugat az utóbbi húsz-harminc évben egyszerűen sutba dobta a keynesi alapokon álló jólétiállam-koncepciót (amely megteremtette a magas életszínvonalat és az erős középosztályt), hogy ájultan átadja magát a neoliberális piacimádatnak, addig a közép- és kelet-európai elitek gyorsuló ütemben ébrednek rá arra, hogy a nemzetközi pénzhatalom által rájuk kényszerített neoliberalizmus a teljes gazdasági eladósodásukhoz vezet, s ezért szakítani próbálnak ezzel a paradigmával, visszatérve az erős állam gondolatához. 4. Amíg a Nyugat társadalomeszménye alapjaiban megváltozott, s a családról mint konzervatív és avítt dologról az egyéni önmegvalósításra és a szexuális irányultságok totális egyenrangúságára helyezte át a hangsúlyt (lásd LMBT-csoportok és svéd „semleges” vécék), addig Közép- és Kelet-Európában az emberek a hideg kommunista diktatúrákat a családon belül mint végső menedékben húzták ki és „vacogták át”, s ezért a demokrácia időszakában is jobban ragaszkodnak ehhez a „konzervatív” társadalmi alapsejthez.

Egy szó, mint száz, véleményem az, hogy a közép- és kelet-európai, már EU-tag és EU-tagjelölt országoknak el kellene szakadniuk a nyugat-európai köldökzsinórtól, felismerve a közös érdekeket és értékeket. Létre kellene hozni – Lengyelország és Magyarország kezdeményezésével – egyfajta közép- és kelet-európai szövetséget, a tagállamok teljes szuverenitása és önállósága mellett. (Hogy József Attilát idézzem: gyenge létükre így lennének erősek.) S mivel ez nem a nyugat-európaiak ellenére jönne létre, hanem a közép- és kelet-európaiság érdekében, ezért mindez megvalósulhat az EU-n belül.

Más kérdés persze az, ha a központi hatalmak ezt meg akarnák akadályozni.

Fricz Tamás
A szerző politológus
magyaridok.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése