Az egységteremtő

A gonosz Acháb, Izebel férje vendégül látja Juda királyát, Jehosafátot és felszólítja, hogy vegyen részt a gileádi Ramot város elfoglalásában. Szamaria kapuja előtt elhelyezett trónszéken ül a két király, amikor a 400 alkalmazott próféta felvonul és a király győzelmét hirdetik. Ekkor Juda királya vendéglátójához fordul: „Nincs itt véletlenül az Úrnak valamelyik prófétája, hogy megkérdezhetnénk?” „Van itt egy – válaszolta Acháb Jehosafátnak –, de nem kedvelem, mert mindig csak rosszat jövendöl nekem.” Ezután mégis elővezettette Jimla fiát, Michajehut. Michajehu kísérője szavára azt mondta, amit a 400 próféta. Ekkor Acháb eskű alatt kényszerítette, hogy az Úr igaz üzenetét mondja. Első látomása így szólt: „Látom egész Izraelt, szétszórva a hegyen, mint a pásztor nélkül maradt nyájat. S az Úr ezt mondja: Nincs gazdájuk, térjen hát vissza ki-ki békében házába!” A második látomásban elmondja a vereséget és Acháb halálát (+ Kr.e. 853). A harc úgy végződött, ahogy az Úr prófétája mondta, pásztor nélkül maradt a nyáj (1Kir 22). 

Az ókori pásztorcivilizációban szokás volt a királyt pásztornak nevezni. E megtisztelő név utalt arra, hogy ő a vezetője, felelős gondozója népének, s hogy ő is osztozik a nép sorsában. Izrael fiai leginkább a szövetség Istenére tekintettek úgy, mint Pásztorra, aki műveit emberekre bízza, méghozzá intézményesített formában. 

Isten legnagyobb műve az emberi élet, ennek továbbadását és gondozását nem közvetlenül ő végzi, hanem intézményesítette a házasságban. 

Az istengyermeki élet megőrzését, továbbadását és ápolását intézményesítette, amikor Krisztus által létrehozta az Egyházat és benne a szentségeket. Ezek az intézmények az isteni élet hordozói. Egyik intézménnyel sincs baj addig, amíg kapcsolatban áll az élő Istennel és lelkesen működtetik. 

Az ószövetségben Isten gondviselő intézménye a papság, a prófétaság és a királyság volt. Ezek által alakítgatta választottait. Jeremiás próféta kritizálja a gonosz pásztorokat, akik Isten népét szétszórták; ahelyett, hogy megőrizték volna, hagyták, hogy elvesszenek; ezért jön a babiloni fogság (Jer 23,1-6). Isten szétszóródva sem hagyja el népét, mert jó pásztorokat ad, akik egységben tartják. A nyáj maradékát a Messiás végre összegyűjti. 

Jézus jó pásztornak mondja magát. Ezért gondoskodik azokról is, akikhez nem tudott elmenni. Apostolait küldi kettesével, és amikor fáradtan visszatérnek, akkor Jézus pihenésre hívja (Mk 6,3o-34). Az apostolok nyomán a nép sokasága kivonult Jézushoz, ekkor megesett rajtuk a szíve és tanítani kezdte. Most tanítja, majd egy napon a kereszten megváltja őket. 

Jézus eljárása nemcsak a püspökök, papok számára útmutató, hanem mindazoknak, akik a családban, az iskolában, a társadalomban felelős feladatkört töltenek be (Ef 2,13-18). Jézus keresztáldozata erejében új teremtmények vagyunk, megújulásra hivatott, illetve megújult nép.

„Krisztus által van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához.” Ef 2,18

Darvas-Kozma József