Újfent
változóban van a közel-keleti konfliktus menete, miután Törökország
bejelentette, hogy részt vesz az Iszlám Állam (IÁ) elleni katonai
fellépésben. Ankara azonban egyúttal legsúlyosabb saját konfliktusát is
felélesztette, hiszen iraki, szíriai és persze hazai célpontjai közé
bevette a kurdokat is, akikkel 2012-ben béketárgyalásokba kezdett. A
napokban Kurdisztánba települő honvédségi kontingens miatt az események
magyar szemmel nézve sem érdektelenek.
Rendkívül sokféle megítélés övezi a kurdok szerepét a Közel-Keleten,
azon belül is az Irakban, illetve 2011 óta Szíriában zajló
konfliktusokban. Az egykori gyarmatosítók által rajzolt térképeken nem
jutott hely egy kurd állam számára, s ilyet – egy de facto autonóm
észak-iraki régiót leszámítva – azóta sem sikerült kivívnia a
negyvenmilliósra becsült lélekszámú, politikailag persze igencsak
megosztott közösségnek.
Törekvéseiket eddig az itt lévő országok sikerrel megakadályozták.
Ugyanakkor most, hogy a külső beavatkozások és az általuk tüzelt
szélsőséges iszlamista mozgalmak hatása alatt az iraki és szíriai állam
megroppant, új helyzet állt elő. Míg Szaddám Huszein Irakja ellen úgy
1991-ben, mint az 2003-as invázió idején csak felhasználták őket az
amerikaiak saját céljaikra, ezúttal – korábban példátlan módon – már
tér, mondhatni, hatalmi űr is kínálkozik arra, hogy a kurdok
megvalósítsák régóta dédelgetett ambícióikat.
Kérdés, hogy a megnyíló lehetőségekkel tudnak-e élni, illetve meddig
bátorítják vagy hagyják érvényesülni őket, mielőtt megálljt
parancsolnának nekik. Törökország számára minden önálló kurd entitást
tartalmazó forgatókönyv elfogadhatatlan. A maximumot az a békefolyamat
jelenti, amelybe 2012-ben, a nyílt összecsapás harminc évét és
negyvenezer halottját követően vágott bele az iszlamista gyökerű, akkor
még roppant magabiztos török hatalom, élén Recip Tayyip Erdogan
elnökkel.
Az elgondolás lényege az, hogy a törökországi kurdokat lehetőleg el kell
választani a határokon túliaktól, s különböző engedmények mellett
integrálni kell őket a török közéletbe, hagyni, hogy az ország gazdasági
konjunktúrája pacifikálja őket.
Ezt a folyamatot azonban – amely a kurdok elleni razziákkal és katonai
csapásokkal most dugába dőlni látszik – már akkor kockára tette Ankara,
amikor részt vállalt a damaszkuszi rezsim ellenzékének, köztük radikális
szunnita csoportoknak a rejtett támogatásában. Ezek, illetve a belőlük
létrejött IÁ ugyanis rögvest célba vette a török határ mentén élő
kurdokat is, akik számára láthatóan nem volt kérdés, hogy kik állnak a
háttérben.
A hadszínteret uraló zűrzavarban márpedig nem sok választja el a törökök
(illetve amerikaiak, szaúdiak és katariak) támogatta Aszad-ellenes erők
és a kurdok összecsapásait azoktól az összetűzésektől, amelyekben az
iszlamistákat kiszorító kurdok válnak török célponttá. Ankara most nem
kevesebbre vállalkozik, mint hogy úgy támogassa a szíriai
„rendszerváltás” erőit, hogy közben csapást mér egyik részükre, a
nemzetközi közösség által páriaként kezelt IÁ-ra, ugyanakkor elejét
veszi annak, hogy a kurdok a maguk céljaira kihasználhassák annak
meggyengülését.
Mondani sem kell, hogy roppant kockázatos politikáról van szó, mely
rossz esetben úgy befelé, mint kifelé a konfliktus kiterjedését
hozhatja. Arra, hogy miért vállalják ezt Erdoganék, akik hosszú ideig
mindent megtettek a háború sodródás ellen, többen egyértelműen az
Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) meggyengülését adják magyarázatul. Az
sem lehet véletlen, hogy az Iszlám Állam és a kurdok elleni fellépés
kezdete után két nappal a legnagyobb ellenzéki erő, a szekuláris,
atatürkista Köztársasági Néppárt (CHP) bejelentette: „Törökország
érdekében” készek koalícióra lépni az egyedül immár kormányozni képtelen
AKP-vel.
Az IÁ és a kurdok elleni török fellépés magyar szemszögből sem
érdektelen. Alapvetően átrendezi ugyanis a biztonsági helyzetet abban a
térségben, ahová éppen a napokban telepítik a Magyar Honvédség Iraki
Kiképzésbiztosító Kontingensét (MHIKBK), amely az iraki kurd pesmerga
erők nyugati (elsősorban német, olasz és holland) kiképzési helyszíneit
hivatott őrizni. Azzal, hogy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár
önmérsékletre intette a törököket a kurdokkal kapcsolatban, akaratlanul
is elismerte a konfliktusveszélyt.
Zord Gábor László
mno.hu / Magyar Nemzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése