Egy különös figyelmeztetés

A Királyok második könyve első felének legnagyobb részét csodákról szóló elbeszélések képezik. A csodák, hathatós isteni jelek, amelyek hatékonyságuk és rendkívüli jellegük miatt kiemelkednek a jelek közül. Egyrészt megvalósítják azt, amit jeleznek, másrészt túlmutatnak azon, amit az ember a mindenségben látni szokott vagy maga meg tud tenni. Ezért a csoda Isten hatalmának rendkívül beszédes jele. 

A csodák nemcsak csodálkozást keltenek, hanem kiváltják és megerősítik a hitet, valamint a vele összefüggő bizalmat, hálaadást, engedelmességet, istenfélelmet és reménységet. A csodák adója Isten, aki eszközül embereket használ. Isten embere, prófétája az az eszköz, akinek hite által az Úr áldásai áradnak a világba.

A csodákról szóló történetek, a csodatevő Istenről szóló bizonyságtételek, amelyekben lényeges annak meghallása, amit általuk Isten akar mondani és amit bennük az elbeszélők Istenről akarnak elmondani. A csodák valódi események, amelyeknek vallási célja: megmutatni a mindenható Isten oltalmazó jelenlétét. 

A liturgikus olvasmányok témája első hallásra a kenyérről szólnak. Mégis a történetek mögött a kenyéradó Isten rejtőzködik. Őt kevesen veszik észre, mert annyira „megszokott” gondoskodása, mint az édesapák és édesanyák észrevétlen, zokszó nélküli asztalterítése. Elizeus próféta (Kr. e. 850 és 790 között) az éhínség idején egy baál-salisai embertől húsz árpacipót és gabonát kapott ajándékba (2Kir 4,42-44). Szolgája meg akarta tartani. Ő pedig önzetlenül felajánlja a közösség szolgálatára, mert hiszi, hogy az Úr előtt a kevés sem kevés, sőt „esztek és még marad is.” Elizeus a hitből úgy él, hogy bízik az Úrban a mindennapi kenyér kérdésében is. Nem magát félti, hanem mások terhét hordozza. Elizeus tette egyrészt figyelmeztetés nekünk, hogy Isten bármikor tudja pótolni emberi fogyatékosságunkat, csekély voltunkat. Másrészt arra irányítja figyelmünket, hogy mindennek elégséges volta az Úrtól van. 

A kenyérszaporítás helye - templom mozaik

Nyolc évszázaddal később megismétlődik a kenyércsoda, de sokkal nagyobb mértékben (Jn 6,1-15). Közel volt a Húsvét. Az emberek látták, amit Jézus a betegeken művelt és távolról követték. Ő pedig fölment a hegyre és látta, hogy nagy tömeg tódul hozzá. 

Jézus pedig cselekvően lép fel: Honnan veszünk kenyeret? Fülöp úgy viselkedik, mint Elizeus szolgája. András pedig jelzi: van itt egy fiúnak öt kenyere és két hala, de mi ez ennyinek? Jézus jó pásztorként a füves részre telepítteti a tömeget. Megáldja az adományokat és szétosztja. E lakoma mindenkinek szól, amely előképe az oltáriszentségnek, amikor önmagát fogja adni az utolsó vacsorán. Szentmisénk a kenyérszaporítással jelzett valóság beteljesedése. Az egység szentsége, hogy méltóan élhessünk ahhoz a hívatáshoz, amit Krisztustól kaptunk (Ef 4,1-6). 

Egy a cél, egy az út, egy az éltető erő: Atya-Fiú-Szentlélek. Törekedjünk minél teljesebb egységre, amely csak áldozatkészséggel valósulhat meg. 

„Éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok!” Ef 4,1.