És elkezdett keservesen sírni

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta. Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta. Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.

     – Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.

     – Nincsen – mondta az édesanyja.

     – Hová lett? Hol van?  

     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.

     Szaladt a kisfiú a pékhez.

     – Kérek szépen kenyeret.

     – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.

     – Hová lett? Hol van?

     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.

     Futott a kisfiú is a molnárhoz.

     – Kérek szépen kenyeret.

     – Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.

     – Hová lett? Hol van?

     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.

     Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.

     – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.

     – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.

     – Hová lett? Hol van?

     – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.

     Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.

     – Add csak ide a sapkádat!

     A kisfiú odaadta.

     A földmíves megtöltötte búzával.

     – Na, szaladj vele a molnárhoz!

     Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.
(Kányádi Sándor: A mindennapi kenyér)